Már réges-régóta gondolkodom rajta, hogy naplót kéne írnom. Aztán a gyermekem születésével egyre erősödött ez a vágy. Egyrészt azért, hogy évek múltán én is vissza tudjak térni az emlékekhez nosztalgiázni, másrészt egy gyereknek is hatalmas élmény lehet majd felnőttként időutazni egyet, és betekinteni a szülők mindennapjaiba, amikor ő még pár éves volt.

Aztán ott vannak az életesemények, amelyek mindenkit érdekelnek, akik közel állnak az emberhez. Egy tanfolyam elvégzése, házasság, gyerek születése, egy komolyabb baleset vagy betegség (erről majd később, egy másik posztban), egy egzotikusabb utazás – és még sorolhatnám. Most pedig teljesen őszinte leszek: huszadjára leírni egy történetet nem túl izgalmas. Az első néhány alkalommal még részletesen, pontról pontra írok le egy történetet, de az ötödik mesélés után már inkább csak címszavakban. Egy blogbejegyzés viszont korlátlan számban olvasható, így elég egyszer elmesélnem egy történetet: mindenki a legrészletesebb verziót kapja majd.

A fentieket összegezve tehát a legjobb megoldásnak egy blog tűnik. Amint látható, nem vettem túl csicsásra a dolgot; jelenleg a célom inkább az volt, hogy gyorsan összedobjak egy működőképes oldalt, aztán a többin majd folyamatosan finomítgatok (már ha lesz rá kedvem meg időm).

Szóval belekezdek ebbe a blogba. Ez nem igazi napló lesz, hiszen nem fogok minden nap bejegyzést írni. Poszt csak akkor születik majd, ha úgy érzem, hogy van mit mondanom. Így lesznek sűrűbb időszakok, amikor akár tényleg érkezhetnek naponta is bejegyzések, de lesznek csendesebbek is, amikor akár hetekig nem történik itt majd semmi.

Innentől viszont nincs más hátra, mint előre! Ahogy azt egy méltán híres rock–metál zenekar (a Depresszió) is megénekelte: Kezdjük el!

P. S.: Nem szeretnék köszönetnyilvánítás nélkül búcsúzni az első posztom végén. Ugyanis ahhoz, hogy ez a blog elinduljon, szükség volt egy utolsó motivációs cseppre. Ezt pedig Gyula papától kaptam meg az egyik online beszélgetésünk során. Szóval innen is nagyon szépen köszönöm, Gyula papa! ❤️