Szóval az előző posztot ott hagytam abba, hogy pár napot várnom kellett arra, hogy megoperáljanak. Hogy milyen volt a beavatkozásig eltelt, illetve az azt követő időszak, arról majd egy másik posztban értekezem – itt kifejezetten a műtétről szeretnék mesélni.

Ahogy azt már említettem, a lábszárcsontom térd felőli részét törtem több darabba. Hogy erre mi volt a megoldás? Természetesen egy jó kis műtét.

Csak hogy érzékeltessem a helyzet súlyosságát, idézném a főorvos úr szavait (ő is műtött): „Ezt a térdet úgy szétkapta, mint kézigránát a pottyantós budit!” Majd egy olyan hasonlatot hozott, hogy tekintsek úgy a térdemre, mint egy Herendi porceláncsészére, amit elejtettek, és az ripityára tört. Na, most ő (mármint a főorvos úr) lesz az, aki megpróbálja darabonként összeragasztani ezt a csészét.

Szóval lelkiekben felkészített, hogy ez közel sem lesz egy egyszerű, hétköznapi műtét. Két lemezt és nyolc csavart kellett a térdembe juttatni. Általában térdműtéteket nem altatásban csinálnak, hanem epidurális érzéstelenítéssel (tehát a sérült ébren van, csak nem érez semmit deréktól lefelé). Viszont az én műtétem ehhez túl komplikált és hosszú volt, ezért mindenképp az altatásra szavazott a doki (három és fél órás volt a műtét, és közben forgatni is kellett engem). Őszinte leszek, nekem sem lett volna kedvem ébren lenni a műtét alatt, szóval én is az altatásra szavaztam.

A műtétet megelőző napon már jött is az aneszteziológus a szokásos dolgokkal: elmondta, milyen az altatás, feltette a szokásos kérdéseket (magasság, testsúly, van-e mozgó vagy kivehető fog, érzékeny vagyok-e bármilyen gyógyszerre stb.). Itt minden hétköznapinak tűnt, amikor felhozta, hogy ő az altatás mellé még szeretné helyileg is elérzésteleníteni a lábam. Ez már nagyon gyanús volt – ugyan miért is kéne még pluszban érzésteleníteni a lábamat, ha amúgy is altatásban leszek… szóval megkérdeztem. A válasz: „Ha nem érzéstelenítjük el a lábát (ami a műtét után még nyolc órán keresztül tart), akkor olyan fájdalmai lesznek az ébredést követően, amit senki nem szeretne átélni.” Na, itt azért összeszorult az a bizonyos popó. De hát ez van, persze, csináljuk. Adta a beleegyező nyilatkozatokat, alá kellett írnom, hogy ebbe akár bele is halhatok, meg minden ilyesmi, ami ilyenkor normális.

Este megkaptam a kis kábító bogyómat azzal az instrukcióval, hogy „Ezt csak akkor vegye be, ha jönnek reggel magáért!” Hát jó. Az este szokásosan szarul telt (erről is majd bővebben írok a következő posztban), reggel pedig jó korán, talán olyan fél 8 körül már jött is értem a műtőssegéd. Bogyó be, indulás!

A műtőssegéd egyébként rettentően jó fej volt. Folyamatosan beszélt hozzám, elmondta, hogy ettől a bódító bogyesztól nem fogok beállni, ez inkább arra van, hogy az emlékeim kicsit ködösebbek legyenek (érdekes fordulat: nem lettek azok). Műtősliftbe be, irány az első emelet. Ezen a ponton még féltem egy kicsit a műtő állapotától, de szerencsére ez csak pár másodpercig tartott: ahogy beértünk a folyosóra, egyből láttam, hogy a műtők patikaállapotban vannak.

Na, de az első utam még nem a műtőbe vezetett, csak egy félreeső kis sarokba, ahol két aneszteziológus várt. Újra végigmentek a biztonsági kérdéseken, és megkérdezték, melyik lábamat is fogják műteni (annak ellenére, hogy lábujjaktól hímvesszőig voltam gipszelve). Nem bántam, inkább menjünk biztosra! Aztán elkezdődött a lábam érzéstelenítése. Ez nem volt életem legjobb élménye, bár igazán fájdalmasnak sem nevezném. A doktornő egyik kezében egy ultrahang volt (ezzel kikereste a főideget a lábamban), a másik kezében pedig egy kampó alakú tű. Szerencsére nekem nincs bajom a tűkkel, de azért nem volt szívderítő látvány. Szóval miközben az egyik kezével az ideget monitorozta a lábamban, a másikkal beszúrta a tűt a combtövemnél, eltolta az idegig, majd bejuttatott némi érzéstelenítőt. Aztán kicsit arrébb tolta a tűt, és megint mehetett egy kis érzéstelenítő. Aztán kihúzta a tűt, beszúrta kicsit arrébb, és kezdődött minden elölről. Az egész mutatvány úgy öt percig tarthatott, és közel sem volt olyan rossz élmény, mint amire gondolnál. Leszámítva azt a pontot, amikor egyszer véletlenül beleszúrt az idegbe. Ez sem volt fájdalmas: van az az érzés, amikor a könyöködet pont olyan rossz helyen ütöd be, hogy az egész karodon végigszalad a zsibbadás. Na, pont ezt éreztem, csak nekem az egész lábamon szaladt végig ez az érzés. Nem volt jó, de fájdalmas sem.

Na, ezután következett a műtő. Átmásztam a kis kórházi ágyamról a műtőasztalra. Itt már vagy hatan voltak körülöttem, mindenki tette a dolgát, ami szemmel láthatóan rutinszerűen ment az ott lévőknek. Aztán az aneszteziológus kezdett el hozzám beszélni: „Most megkapod a fentanylt, aztán pár másodperc után jön az altató többi része. Mehet?” Persze, igenlő választ adtam, és már jött is a fentanyl. Te jó ég! Ugyan nagyjából 5–10 másodpercet lehettem a hatása alatt, de ez a szer nagyon kemény. Úgy éreztem, hogy eggyé válok az asztallal, hirtelen minden rettenetesen nyugodt lett. És csendes. Hallottam mindent, de mégis minden hang olyan finom volt – nem tudok rá jobb szót találni. Épp kezdtem volna nagyon átadni magam az érzésnek, amikor az altatóorvos újra hozzám szólt: „Jó cucc, mi?” Erre csak annyit mondtam, hogy „nagyon”, amire ő azt felelte: „Akkor kezdünk.” Képszakadás.

A kórteremben ébredtem. Meglepően jól! A lábam nem fájt, a gondolataim is egészen tisztának tűntek. Az egyetlen furcsaság az oxigén volt, amit kaptam (utólag kiderült, hogy kicsit leesett a véroxigénszintem, ezért tették rám), de pár perc elteltével meg is szabadítottak tőle.

Egészen jól is voltam addig a pontig, amíg el nem jött az éjszaka. Na, eddig a pontig hittem azt, hogy a törött térd fáj. Ez életem egyik legnagyobb tévedése volt. A műtött térd fáj. Nagyon. Bármit csinálsz.