Kezdjük az elején: úgy hajnali egy óra lehetett, mire feltoltak az osztályra. Persze már mindenki aludt, csend volt. Mivel a napom igen izgalmas és fárasztó volt, azonnal elaludtam. Aztán jött a reggel (vagy inkább hajnal?) fél hatkor, tehát ébresztő. Ez ilyenkor még csak egy lázmérés, de már ébredezni kezd az egész kórház. Ezen a ponton tudtam rendesen körbekémlelni a szobában.

A kórterem négyágyas volt (de volt hely egy ötödiknek is), én az ajtóhoz legközelebbit kaptam. Bal oldalamon egy szekrénysor, mellette az ajtó.

Jobbomon egy, ránézésre 50–55 éves férfi feküdt, azt hiszem, Gábornak hívták. Neki a jobb lába sérült: raktárosként dolgozott, és egy három és fél tonnás kézi targoncát (közismertebb nevén békát) tolt rá a lábára, amiért a lábujjai nem voltak túl hálásak. Őt is műtötték, de neki már nem volt sok hátra a fekvésből: két-három nap után haza is engedték.

Velem szemben Béla bácsi feküdt, neki vagy a csípője, vagy a combcsontja törött el. Olyan 75 éves lehetett, de vele az első időben nem nagyon tudtam beszélni, mert nem volt tiszta az elméje, nem nagyon tudta, hol van. Később tüdőgyulladást is kapott, ami miatt az intenzívre került, így majdnem egy hétig nem is láttam. Aztán visszakerült az én kórtermembe, és szerencsére napról napra egyre jobb állapotba került, testileg és szellemileg egyaránt. Sokat ugyan így sem tudtam meg róla, mélyebb beszélgetésekbe nem mentünk bele.

A sarokban (Gáborral szemben) egy 91 éves (!) bácsi feküdt. Neki a bordája törött. Hogy hogyan? Ez a legelképesztőbb történet: annyit mondott, „Hát valakinek le kellett szednie az almát a fáról. Én felmásztam, de leestem a létráról.” Én is szeretnék 91 évesen olyan állapotban lenni, hogy még almát szedek a fáról. De itt és most ünnepélyesen megfogadom: ha erre képes is lennék, akkor sem megyek semmilyen létra közelébe. Ezt megtanultam.

Miután a bácsi elment, egy másik került a helyére. Ő ugyan még fiatalnak számított elődjéhez képest a maga 78 évével, és a sérülése is enyhébb volt. Sándor bá ugyanis szimplán megbotlott egy kőben, ezzel szétzúzva az arcát. Szerencséje volt, igazából csak megfigyelésen tartották bent, megúszott minden komolyabb beavatkozást.

Aztán telt-múlt az idő, Gábort kiengedték. Helyére egy fiatal srác került (lehetett úgy 25 éves), a nevére már sajnos nem emlékszem. Motorbalesete volt: az egyik válla kiugrott, a másik könyöke eltörött. Telefonálni sem tudott volna az árokból, az életét az mentette meg, hogy egy arra járó biciklis látta a balesetet, és mentőt hívott. Elmondása szerint ő volt a hibás, túl gyorsan hajtott. Na de ő nem a baleset miatt jött, hanem azért, hogy kiszedjék a lemezt a könyökéből. Bizony ám, ezek a lemezek úgy működnek, hogy berakják őket, és addig maradnak bent, amíg nem okoznak panaszt (én is ebben reménykedem – nem szeretnék újra kés alá feküdni, ha egy mód van rá). Neki viszont egy év után elkezdett rettenetesen fájni a könyöke, így visszajött kiszedetni. Reggel bejött, délelőtt megműtötték, másnap reggel már mehetett is haza.

Ahogy elment, megjött Zoltán. Zoltán egy fa gyökerében esett el túrázás közben. Elszakadt az Achilles-ina. Behozták, megműtötték, begipszelték, hazaküldték. Pár nap elteltével ugyan érzett némi fájdalmat, de semmi vészeset. Amikor ment varratszedésre, kiderült, hogy szétnyílt a sebe. Hogy miért? Mert nagyon rossz a vérkeringés a lábában, egyszerűen nem tud a seb rendesen gyógyulni. Szóval visszakerült a kórházba, ahova hívtak egy plasztikai sebészt (ugyanis ilyen nincs a Váci Kórházban). Ő kivett egy darabot talán a vádliból (ebben nem vagyok biztos), és azt áthelyezte a sarkára. A sebre pedig kapott egy speciális készüléket, ami folyamatosan vákuum alá helyezi a sebet. Ez segíti a gyógyulást, és ki is szívja a termelődő gennyet. Hát így feküdt ő ott mellettem.

Zolival sokat beszélgettünk. Az első beszélgetésünk pont a vallásról szólt, és bár ellentétes nézeteink voltak, nagyon jót beszélgettünk. Rá két napra kiderült, hogy Zoli református lelkész. Vagyis most épp nem lelkészként dolgozik, hanem misszionáriusként. A munkája az, hogy felkeres zsidó közösségeket, és beszélget velük Jézusról. Nagyon érdekes munka lehet (őszintén, én azt sem tudtam, hogy léteznek még misszionáriusok). Összegezve: Zoli lett a kórházi, korlátozott számú ismerőseim közül a legjobb „barátom”. Sokat beszélgettünk, tartottuk egymásban a lelket, jókat szórakoztunk magunkon és egymáson. Azóta is tartjuk a kapcsolatot.

A sorstársaim nevét természetesen megváltoztattam.