„Ó, az a csodás két hét!” – mondhatnám. De eszemben sincs ezt mondani.

Több éjszakát ezelőtt életemben egyszer töltöttem kórházban, még gyerekként (lehettem talán hat–nyolc éves). Ez a Bethesda Gyermekkórház volt, és erős hasfájással mentünk be. A hasfájás egy nap alatt elmúlt, azóta sem tudtuk meg az okát – cserébe bent lehettem úgy négy–öt éjszakát. Túl sok emlékem szerencsére nem maradt ebből a korszakból, mindenesetre visszagondolva nem ráz ki a hideg, szóval annyira vészes nem lehetett.

Na, ez most teljesen megváltozott.

Kezdjük az elején: úgy hajnali egy óra lehetett, mire feltoltak az osztályra. Persze már mindenki aludt, csend volt. Mivel a napom igen izgalmas és fárasztó volt, azonnal elaludtam. Aztán jött a reggel (vagy hajnal?) fél hatkor, tehát ébresztő. Ez ilyenkor még csak egy lázmérés, de már ébredezni kezd az egész kórház.

Aki nem volt még több éjszakát állami kórházban, az talán nem is tudja – itt minden szigorú napirend szerint megy, ami a következő:

05:30 – Ébresztő, lázmérés
06:00 – Gyógyszerosztás
07:00 – Kisvizit: ilyenkor jár körbe az éjszakai ügyeletes orvos, és még egyszer ránéz mindenkire, hogy minden rendben van-e.
08:00 – Nagyvizit: na, ilyenkor jön az egész személyzet, aki az osztályon dolgozik – osztályvezető főorvos, többi orvos, vezető ápoló, nővérek, gyógytornász, mindenki. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy húszfős csoportban járnak végig az osztályon.
08:30 – Reggeli
12:00 – Ebéd
17:00 – Vacsora
19:00 – Fürdés (lehet kérni lavórt vízzel, tusfürdővel a mosdáshoz), igény és szükség esetén ágyneműcsere.
19:30 – Gyógyszerosztás, lázmérés
20:00 – Takarodó

Nagyjából így néz ki egy nap, de könnyen lehet, hogy valamelyik időponttal tévedtem – talán ez most nem is lényeges.

Szóval itt voltam egyedül, minden nélkül. Persze az éjszaka folyamán még értesítettem Ágit a történtekről, de rajta kívül ezen a ponton nem tudott senki a balesetemről (csak persze azok, akik ott voltak).

Soma (akinél a baleset történt) már reggel jelezte, hogy még délelőtt behozza a cuccaimat, amik nála maradtak. Mivel ottalvósra terveztük a bulit, ezért volt nálam két garnitúra váltóruha, fogkefe, dezodor, könyv, telefontöltő – szóval nagyjából minden, ami a hirtelen túléléshez kell. De ne feledjétek, ekkor még csak ad hoc beszélgetésem volt a főorvossal, és alig tudtam valamit arról, hogy mi lesz velem. Egészen pontosan annyit, hogy eltörött a térdem, és meg kell műteni.

Mivel a balesetem szombat éjjel történt, az egész vasárnapot minden információ nélkül töltöttem. Igen-igen, hétvégén a kórházban a fű sem nő. Nincs nagyvizit sem, csak a kicsi – és azon is érzi az ember, hogy az ügyeletes orvos már nagyon menne haza. Nekem is csak annyit mondott, hogy „majd holnap a főorvos úrral egyeztetnek”.

Nagyon nehezen hétfő lett, és eljött a nagyvizit ideje. Na, a nagyvizitet ne úgy képzeljétek el, hogy minden beteg alapos tájékoztatást kap az állapotáról, átbeszélik velük, mi a következő lépés, és hasonlók. Lófaszt. A legtöbb esetben meg sem kérdezik a beteget, hogy hogy van. Odaállnak az ágyához, nagyjából három mondattal lerendezik az aznapi teendőt (ha van egyáltalán), aztán már jöhet is a következő beteg, mint egy futószalagon.

Szerencsére nagyon rendes dokit sikerült kifognom. A nagyvizit után visszajött hozzám „beszélgetni”. A beszélgetés mondjuk erős túlzás, mivel ez nagyjából három perc volt, és szimplán tényeket közölt: nem sürgős a műtét, ezért ma csinálnak egy CT-t. Az alapján majd megtervezi a műtétet. Rendben.

Még délelőtt elvittek csináltatni egy CT-t. Délután jött is a doki: szerdán műtét. Majd jön az aneszteziológus egyeztetni a részleteket. És már ment volna ki a kórteremből, de én utána szóltam, hogy ugyan mondja már el, mire készüljek, mármint az ittlétemet illetően. Ezen a ponton megállt, gondolkodott, hol jobbra, hol balra ingatta a fejét, majd kimondta az ítéletet: a jövő héten még biztosan itt maradok. Azzal elviharzott.

Ne felejtsétek: még csak hétfő volt! Hidegzuhanyként ért az információ, hogy nekem ebben a pokolban kell eltöltenem még két hetet. De hát nincs mit tenni, alkalmazkodni kell. Itt már körbement az információ a barátok és rokonok között, szóval el is indult a szervezkedés: mikor, ki, mit hozzon. Mivel vannak váci (és környékbeli) rokonaim is, ezért viszonylag gyorsan megkaptam mindent, amire szükségem lehetett.

A következőkben általánosságban beszélek a kórházi létről, ugrálva az időben – a következő apró történeteknél nem számít, melyik nap történt.

Na, de nézzük, milyen is az élet a kórházban – mármint a praktikus részét. A lelki dolgoknak külön posztot szentelek, így most kizárólag a testi dolgok jönnek, de kendőzetlenül.

Szóval képzeld el, hogy ott fekszel az ágyban, lábujjtól pöcsig gipszben. Előbb-utóbb eljön az első probléma: pisilni kell. Na, ezt hogy csináljuk? Fel szabad egyáltalán állni? Vagy csak segítséggel? Vagy hogy megy ez? Mivel zéró tájékoztatást kaptam ilyesmikről, megnyomtam a nővérhívót, hátha okosabb leszek. Berongyol egy idősebb, olyan hatvan év körüli nővér, nevezzük Marinak:

• Mi a baja? – kérdezi.
• Hát, jól esne egy pisilés.
• És ehhez én miért kellek? Hát pattanjon ki az ágyból, maga még fiatal! – na, ezen a ponton köpni-nyelni nem tudtam. Hát a fekvés is végtelen energiámba és fájdalmamba kerül, nemhogy „pattanjak ki az ágyból”. Mintha elfelejtette volna, hogy szilánkosra van törve a lábam.

Szóval kedvesség nem sok szorult Mariba (vagy valahol útközben elveszítette), de a kezembe nyomott egy járókeretet, és a sorsomra hagyott. De legalább megtudtam, hogy fel szabad állnom – ez is valami.

(Mariról még annyit, hogy ő volt az a nővér, aki a 91 éves bácsinak azt mondta: „Ne szenvedjen már itt, van, akinek négy bordája is el van törve, magának meg csak egy! Szóval ugorjon ki az ágyból!” Itt azért még ki szeretném emelni, hogy Marin kívül kivétel nélkül minden nővér empatikus és kedves volt, egy rossz szót sem tudok rájuk mondani. Na de vissza a történethez!)

Szóval kibotorkáltam valahogy a WC-be (ezúton is csókoltatom azt a zseniális mérnököt, aki egy traumatológiai osztályon küszöböt tervezett a mosdóra). Fura volt kicsit az illemhely elrendezése is, mivel a sarokba rakták a WC-t, kapaszkodó nélkül. Valahogy rászerencsétlenkedtem magam a fajanszra, de a bal lábam épphogy elfért a sarokban. Ez egyrészt rettenetesen kényelmetlen volt, másrészt ez a pozitúra összeszorította a farpofáimat. Ugyan most még csak pisilni jöttem, de már tudtam, hogy itt nagy törlőmester leszek, mire innen kikerülök.

A WC-zés tehát meg volt oldva, még ha nem is túl kényelmesen. Jöhetett a fürdés kérdése. Lehetett ugye lavórt kérni, én az elején ezt egyáltalán nem éreztem elégnek, inkább kibotorkáltam a mosdóba, és csapból mosakodtam. Mégiscsak folyóvíz, és nem a saját mocskommal mosakszom újra meg újra. Oké, ez a probléma is letudva.

Aztán teltek-múltak a napok, és egyre nagyobb igényem lett egy borotválkozásra. Ekkorra már megszokta a testem, hogy egy lábam van, szóval akár 10 percet is el tudtam ugrálni pihenő nélkül. Ezt minden probléma nélkül lehoztam.

És itt jutottunk el a hajmosáshoz. Ráadásul ahhoz a nehezített fajtához, mivel nekem derékig érő sörényem van. Na, ezt egyedül esélytelen volt megoldani, szóval amikor Ági meglátogatott, akkor trükköztük meg a helyzetet. Leültem a WC lehajtott fedelére, ami közvetlenül a mosdókagyló mellett volt. A fejemet belehajtottam (rettentően kényelmesen, gondolhatod) a csapba, a zuhanyrózsa pedig pont elért odáig, hogy meg lehessen mosni a hajam. Nem volt egyszerű kör, de megoldottuk.

Figyelem! A folytatást ne a reggelid mellé olvasd – egyeseknek gyomorforgató lehet!

Ezzel nagyjából minden apró probléma le volt tudva egészen a műtétig. A műtét után ugyanis csövek lógtak ki a gipszemből, amelyek két kis műanyag dobozban végződtek. Ebbe folyt bele minden genny és egyéb oda nem illő dolog a sebeimből – három napig. Az egyetlen szerencsém az volt, hogy a műtét előtt már nem ehettem, így a székelés problémáját el tudtam halasztani. Pisilni viszont így is kellett…

Hát, megismerkedtem a kacsával. Ha még nem láttál volna ilyet: ez egy kacsa alakú műanyag edény, talán egy flakonhoz hasonlítanám – de inkább beteszek ide egy képet.

Na, valami ilyesmim volt nekem is, csak kupak nélkül. Szóval a felhasználási módja nem túl bonyolult: leveszed a kupakot (már ha van), a hímtagot belelógatod, megtöltöd testnedvvel, és kész is vagy. Na most, úgy, hogy csak hanyatt tudsz feküdni, ez nem olyan egyszerű mutatvány – de a szükség nagy úr, kidolgoztam egy működő taktikát.
Ugye a bal lábam teljes egészében gipszben volt. A jobb lábamat felhúztam, és feltoltam a tomporomat, amennyire a fájdalom engedte. Ezzel egy félig oldalt fekvő pozícióba kerültem, ami ugyan kényelmes nem volt, de a célnak megfelelt. Már csak arra kellett figyelni, hogy ne tartogassam túl sokáig a pisit, mert volt, hogy úgy sikerült megtölteni, hogy a székre való lerakásnál kellett koncentrálni, mint egy jengázó gyereknek – hogy ki ne lötyögtessem a tartalmát.

Amennyire ódzkodtam a kacsától, a végére annyira megszerettem. Persze az nagyon kellemetlen, hogy más hordja ki a WC-re a pisid, de ezt leszámítva egy rendkívül praktikus találmány.

Na de térjünk vissza a kaki témához. Ott hagytam abba, hogy a műtét előtt még meg tudtam oldani (maratoni törlési idővel). Aztán jött a műtét. Előtte nem ehettem, így a probléma elnapolódott – egy darabig. Egyben biztos voltam: sem ágytálat, sem pelenkát nem vagyok hajlandó használni. Pedig amíg a csövek lógtak a lábamból, addig nem volt más választás. Szóval a terv egyértelmű volt: nem székelni addig, amíg a csöveket ki nem szedik.

Étvágyam amúgy sem nagyon volt, ebben az időszakban leginkább levesen éltem. Ez működött.
Azonban az egyik éjszaka feljött egy probléma: rettenetesen elkezdett zsibbadni a lábam. Ennek a legfőbb oka általában a rossz gipsz, szóval egy kedves nővérke leszedte a lábamról a gipszet, és megvizsgálta. Az tele volt puklival, gyűrődésekkel. Egyértelmű volt: ez a gipsz szar. Ezt a nővér is látta, ezért elvitte, és fogóval tört le belőle darabokat, hogy ne nyomja a lábam (azóta sem tudom, miért volt fogó a traumatológián, de ezt engedjük el). Ez nem oldotta meg a problémát, de reggelig viselhetővé tette.

Na és itt ér össze a két történet.
Reggel a főorvos nyilván megkapta az információt a gipszemről, így el is rendelte egy új gipsz készítését. De ha már úgyis ki kell csomagolni a lábam, akkor a csöveket is ki lehet már szedni belőle. Hurrá! Nem szartam be!

Gondoltam.
Csak az volt a probléma, hogy nem számoltam valamivel. Hogy mivel? Lehet, hogy te már kitaláltad, nekem eszembe sem jutott, amíg nem jelentkezett a kellemetlenség: a műtét óta folyamatosan kaptam az antibiotikumot. Intravénásan. Az pedig meghajt. De úgy nagyon. Na, erre akkor jöttem rá, amikor épp a gipszmester simogatta a lábam a gipszes kezével. (A csövek eltávolítása egyébként borzasztó érzés volt – úgy éreztem, mintha 40 centi mélyről húznák ki őket –, de nagyjából 3 perc alatt túl voltam rajta.)
Szóval Tamás (a gipszmester) épp vicces történeteket mesélt arról, miket látott húszéves pályafutása alatt, miközben én próbáltam a bélmozgásomat kordában tartani. Tudod, ez olyan, mint amikor egyre jobban kell kakilnod, minél közelebb vagy a WC-hez. Pontosan ez történt velem is.

Megkötött a gipsz, mehetünk vissza. Beértünk a kórterembe, az én szívem leghőbb vágya a mosdó volt. Ez nem volt messze az ágyamtól, nagyjából három méterre. Na, a törött, begipszelt, műtét utáni láb és a hasmenés a legtávolabbról sem jó barátok. Önmagában kimászni az ágyból is többperces mutatvány volt, nem beszélve arról, hogy a járókerettel még a mosdó bejáratánál kellett szerencsétlenkedni a széles küszöbbel.

Küzdöttem, izzadtam, vergődtem, siettem, bicegtem, kakiltam. A WC-be. Ez nem sokon múlott.

Természetesen jeleztem a problémát az ápolók felé, akik megdobtak egy levél probiotikummal.
Rokonoktól szereztem Imodiumot (a nővérkéktől kapott széntabletta annyit ért, mint halottnak a csók), és a kettő kombinációja pár nap alatt megoldotta a problémát.

Azt hiszem, mindenről beszéltem már az éjszakákon kívül, de ezt a témakört inkább a következő posztban hozom be – hiszen szorosan összefügg a lelki nehézségekkel.

Egy kicsit hosszúra sikerült ez a poszt, köszönöm, ha eljutottál idáig.