Egy szilánkos térdtörésnél azt gondolná az ember, hogy a fizikai fájdalmak, illetve a gipszelt láb kellemetlensége viszi el a szenvedés oroszlánrészét. Na, ez sajnos – legalábbis nálam – egyáltalán nem így van.

Az első igazán odacsapós érzés akkor ért, amikor feltoltak a traumatológiára a sürgősségiről. Ott feküdtem a kórteremben, a lábam fájt, de a legnagyobb problémát a teljes bizonytalanság jelentette. Fogalmam sem volt róla, mi lesz velem. Mikorra gyógyulok meg? Lesz maradandó károsodás a sebhelyeken kívül? Meggyógyulok egyáltalán teljesen?

Aztán, ahogy teltek a napok, minden egyre sötétebb lett. Mármint a lelkemben. Egy vidéki kórházban voltam, távol a családomtól. Ráadásul a látogatási idő minden nap 15:00-tól 18:00-ig tartott. Nem tudom, ki találta ezt ki, de így még egy váci lakos is nehezen látogatja a hozzátartozóját, ha mondjuk ötig dolgozik. Budapestről ezt megoldani pedig szabadság nélkül lehetetlen.

Egy háromévessel pedig fokozottan nehéz a helyzet, hiszen a Csepel–Vác, majd Vác–Csepel táv még kocsival is legalább nettó két óra utazás – ideális esetben. Ami, fogalmazzunk úgy, kihívásokkal teli egy ekkora gyerekkel. Szóval a családot nem láthattam naponta.

Pár nap múlva eléri az embert a magány, a haszontalanság és a tehetetlenség triója. Ütős kombó! A legtöbb embernek alapból nehezére esik elfogadni a segítséget. Az, hogy nem volt más választásom, csak rontott a helyzeten. Még a boxerem cseréjéhez is szükségem volt (és még van is, egyébként) egy másik emberre, aki legalább a sérült lábam térdéig felhúzza az alsóneműt. Hajat mosni egyedül azóta sem tudok. A kajámat talán meg tudnám oldani előretervezéssel, de nem lenne könnyű feladat. Ha leesik valami a földre, nem tudom felvenni – hacsak az egészséges lábam lábujjaival meg nem tudom fogni. A kórházi időm alatt nagyjából semmilyen hasznos tevékenységet nem tudtam végezni, és ez itthon is erősen korlátozott.

Aztán ott a műtéttől való félelem. Persze ritkán történik igazán nagy baj (vagy legalábbis ritkán jut el ez az információ a hétköznapi emberhez), de azért minden altatásnak megvan a maga kockázata. A kórházi fertőzésekről nem is beszélve.

Erre a lelki állapotra rájön az, hogy nagyjából semmit nem tudsz csinálni. Persze, ott volt a telefonom (amire azonnal vásároltam tíznapos, korlátlan netet, amint megtudtam, hogy ez most egy hosszú „nyaralás” lesz), volt nálam könyv, sőt, még egy Nintendo Switch is. De az igazság az, hogy ebben a testi-lelki állapotban semmire nem vagy képes huzamosabb ideig. Olvasni úgy tíz percet tudtam, aztán elvesztettem a koncentrációmat. A Nintendo Switch-játékokra is nagyjából ennyi ideig tudtam figyelni. Maradt az agyatlan Reels- és TikTok-pörgetés. De az sem foglal le igazán.

Aztán ott vannak az éjszakák, amikor a fájdalomtól nem tudsz aludni. Oké, kapsz valami fájdalomcsillapítót, azzal jobb. De iszonyatosan kényelmetlen. Mert csak háton feküdni, vagy félig ülő helyzetben tudsz lenni. Egy nap után pedig ez kegyetlen: már mindened fáj. Nyilván a legolcsóbb matracok vannak a kórházakban, aminek 30+-osan már megvan az eredménye: fáj a segged, fáj a combod, fáj a derekad, fáj a hátad, fáj a nyakad. Szóval napi olyan négy órákat aludtam éjszakánként, általában három-négy részletben.

Legalább unalmasnak nem nevezhettem ezeket az éjszakai órákat. Emlékeztek még Béla bácsira? Tudjátok, a csípő- vagy combtörött bácsira, aki egy időre átkerült az intenzívre. Na, amíg még nem vitték át, addig rendszeresen kiabált éjszakánként, teljesen összefüggéstelenül.
„MATYI! ITT VAGY?”, vagy „MA ESTE HAZAMEGYEK!”, esetleg „A BÜDÖS KURVA ÉLETBE MÁR!”

Ilyenkor azért jöttek a nővérek, és leszedálták. Egy pár órára. Aztán kezdődött minden elölről.

De ha éppen nem Béla bácsi csinálta a fesztivált, akkor a női részlegről hallatszottak a kiabálások:
„SANYIIIIIIII! ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!”, vagy „GYERE IDE, KARCSIIIII!”

És ez egy traumatológia, nem az elmeosztály. Mi lehet ott?

Na, a fentiek összessége – tehát a bizonytalanság + fájdalmak + kényelmetlenség + kiszolgáltatottság + haszontalanság érzése + kialvatlanság + magány (!) – olyan sötét üregbe lökte az érzelmi világomat, amilyenben talán még soha sem voltam. A legfájdalmasabb a családom hiánya volt. Egy ponton már a ChatGPT-t használtam pszichológusnak, hogy valahogy segítsen kimászni a gödörből. Az első hét alatt annyit sírtam, amennyit szerintem az elmúlt öt évben összesen. Rendben, nem vagyok egy sírós fajta (sajnos), de ez akkor is irreálisan sok volt.

Sokat gondolkodtam a vallásról is. Ugye Zoltánnak (a református misszionáriusnak) hála volt szellemi alapanyagom elmélkedni. Ő például úgy tekintett a sérülésére, mint isteni közbeavatkozásra. Szerinte azért történt vele ez a baleset, hogy ezzel valami nagyobb rossztól óvja meg Isten. Én ebben nem tudok hinni, de őt ezen a ponton nagyon irigyeltem. Tud nagyon hasznos lenni, ha az ember olyan igazán, őszintén hisz valamilyen emberfeletti erőben.

Ez a lelki pokol csak akkor kezdett enyhülni, amikor megtudtam: pénteken hazamehetek (ha rendben gyógyul a seb). Ha jól emlékszem, ez négy éjszakát jelentett még. Végre! Megjelent a fény az alagút végén!

Rettenetesen sajnálom, hogy a kórházi ápoltak lelki világára nincs kapacitás a magyar egészségügyben. Én általánosságban egy kiegyensúlyozott, jókedélyű, erős lélekkel megáldott embernek tartom magam, aki minden nap hálás valamiért. Ezt szó szerint értsd: például nem telik el olyan nap, hogy ne jutna eszembe a csap megnyitásakor, milyen csodálatos dolog, hogy nekem csak így folyik a tiszta ivóvíz, amikor tudom, hogy a világ másik felén emberek kilométereket gyalogolnak ezért. De emellett elképesztően hálás vagyok a családomért: a csodálatos feleségemért, az egészséges gyermekemért, de még a macskáimért is. Összességében egy hihetetlenül boldog életet élek, ennek ellenére kiütéssel győzött felettem a kórházban rám telepedő sötétség. Mi történik azzal, aki nem ilyen szerencsés? Mondjuk ha valaki teljesen egyedül van? Vagy alapvetően boldogtalan, netán depressziós? És csak egy lábtörésről beszélünk! Erre igyekeztem is emlékeztetni magam mindig, amikor belesüppedtem a marcangoló magányba: nem haldoklom! Legrosszabb esetben mankóval kell járnom egész hátralevő életemben – ami nyilván nem jó –, de azért összehasonlíthatatlan az igazi betegségekkel.

Na, de végre lett egy cél: jussunk haza!

P. S.: Nagyon szépen köszönöm mindenkinek a látogatást! Ti tartottátok bennem a lelket végig.
A teljesség igényével:

• Zalán
• Ági
• Mama
• Renátó
• Soma
• Nila
• Józsi
• Kocsis
• Laci bácsi
• Cila
• Robi
• bátyám
• Lili
• Réka
• Zorka

Ti vagytok a legjobbak. ❤️