Bár még előttem állt a péntek reggeli vizsgálat, nagyon-nagyon bizakodtam, hogy hazamehetek. Csütörtök reggel a doki nem látott semmi problémát — egy nap alatt meg csak nem lehet olyan nagy baj. Szóval kezdjük el megszervezni a hazajutást.

Első feladat: össze kéne csomagolni. Bár bagatell problémának tűnik, egyáltalán nem volt az. A szekrény legalsó és legfelső polcait ugyanis nem értem el, nem beszélve arról, hogy elég táskám sem volt az utazáshoz. Gond azonban nem volt egy szál sem: a kedvenc (és egyetlen, de most nem ez a lényeg) unokanővérem már száguldott is felém, hogy segítsen. Csomagolás: letudva!

Na de hogyan is jutok haza? Egy mezei személygépkocsiba ebben az állapotban nem tudtam volna beszállni (ezt még a főorvos úr is kiemelte — ő sem próbálkozna vele). Tehát barátok és rokonok: kilőve. Így már csak két út maradt — állami vagy magán betegszállítás.

Az állami betegszállítás ugyan ingyenes, de van egy nagyon nagy hátránya: nem tudod, mikor jönnek érted. A 91 éves, bordatörött bácsit például este hét környékén szállították el. Addig ott ült az ágya mellett, teljes menetfelszerelésben. Ez annyira nem volt szimpatikus — nekem mielőbb haza kellett jutnom.

Na, menjünk akkor a magán irányba, csak nem lehet olyan drága. Gondosan megírtam az e-mailt a sérülésemről, koromról, súlyomról, magasságomról, meg mindenről. Persze beleírtam, hogy honnan hova szeretném a szállítást (Vác → Csepel), majd kiküldtem hét, magán betegszállítással foglalkozó cégnek, és vártam. Jöttek is az árajánlatok: 120 000 Ft, 210 000 Ft, 136 000 Ft, 82 000 Ft. Ekkor jöttem rá, hogy annyira nem is sietek haza.

Szóval leadtam az igényemet az állami betegszállítónak. Jött a péntek, velem kezdték direkt a vizsgálatot, mert ugye bármikor jöhettek értem. És milyen jól tették! Épphogy átkötözték a lábam, már ott is volt értem két fiatal srác. Reggel fél nyolckor! Ez volt a szerencsenapom.

Az egyik nővér a kezembe nyomta a zárójelentést:
— „A felírt injekciókat továbbra is adja hasba, október 13-án várjuk varratszedésre a főorvos úr rendelésén! Ha belázasodik, vissza kell jönnie.”

Még elbúcsúzni sem volt időm rendesen Zolitól és Béla bácsitól, már toltak is kifelé az ajtón.

A betegszállító fiúk nagyon jó fejek voltak — lehettek úgy húsz–huszonkét évesek. Nekem a hosszú tartózkodás miatt volt vagy három táskám, és rögtön elkezdtem kedveskedni, hogy bocsánat, hogy ennyi cuccom van, meg hasonlók. Az egyikük ugyan mondta, hogy hivatalosan csak egy csomagot szállíthatnak el, de egyből hozzátette, hogy nyilván nem fognak ezzel gecizni. Itt már tudtam, hogy a hazaút nem lesz unalmas.

Szóval: liftbe be, aztán ki, majd jött a mentőautó. Hátulra be, indulás. Itt azért elmondták, hogy ez gyűjtőszállítás, szóval útközben még fel kell venni két beteget, és be kell szállítani őket a Honvédkórházba (ex MÁV), csak utána tudjuk Csepel felé venni az irányt. Én végre kikerültem a kórházból, szóval egyáltalán nem bántam a kitérőket.

Na, innentől lett kalandosabb a történet: az úton a két fiú ugyanis folyamatosan mérgelődött. Kiderült, hogy panaszt emeltek ellenük, mert túl sokáig szállítottak egy beteget. Ezen aztán teljes pánikban voltak, attól féltek, hogy ki fogják őket rúgni. Sőt, a sofőr srác még azt is hozzátette:
„Én nem megyek vissza a Gyorskocsiba, az egészen biztos.”

Bár nem kérdeztem, mégis megtudtam: korábban uzsorásként tengette a napjait, amiért elnyerte a méltó büntetését. Azóta — állítása szerint — jó úton jár, és szeret sofőrködni.

Bár nem a leggyorsabb útvonalon, de végül csak eljutottunk Csepelig. Útközben már igyekeztem a lelküket felkészíteni, hogy az úti cél a második emelet lesz, lift nélkül — engem meg ritkán illetnek meg a „nádszál” kifejezéssel.
„Úgyis szétbasz reggel óta az ideg, legalább kicsit levezetjük a feszkót” — jött a válasz.

Szóval kihúztak a kocsiból, és eltoltak az ággyal a lépcsőig. Itt viszont meg kellett szabadulni az ágy gurulós részétől — innen jött a neheze. A két fiú megfogott, felkapott, és egy emeletet egyből felvittek. Aztán jött egy kis pihi, majd a második kör. Bár voltak pillanatok, amikor nem éreztem magam száz százalékig biztonságban, végül minden probléma nélkül felkerültem a második emeletre.

Hurrá! Itthon vagyok!