Szóval hazaértem. Végre! A lelkem azonnal gyógyulni kezdett, a lábamon viszont nem éreztem ilyen rohamos fejlődést. Körülbelül két hetet töltöttem még itthon gipszben, különösebb változás nélkül. A varratszedés időpontját október 13-ra tűzte ki az orvos — azt vártam, mint a messiást.

Jó, azért érezhetően javult a lábam azóta. Az éles fájdalom szinte teljesen megszűnt, helyette tompa fájdalom maradt. Meg zsibbadás. Az a fránya zsibbadás! A talpam olyan szinten tudott elzsibbadni a gipszben, hogy konkrétan rosszabb volt, mint maga a fájdalom. Utáltam.

Na de eljött október 13! A gyerek körüli teendők miatt nem Ági, hanem a kedves bátyám vállalkozott arra, hogy visszaszállítson Vácra. Most már meg mertem kockáztatni, hogy valahogy bepréseljem magam egy személyautóba — sokkal bátrabban mozogtam. Viszont köztem és a varratszedés között a távolságon kívül még állt két emeletnyi lépcső.

A kórházban egyszer felkeresett egy gyógytornász, akivel gyakoroltuk a mankóval lépcsőzést. Lefelé azt mondtam, ez teljesen oké (bár rettenetesen fárasztó), meg tudom oldani. Felfelé viszont saját magamat nyilvánítottam életveszélyesnek. Ha csak a bokám lett volna gipszben (térdtől lefelé), nem lett volna gond, hiszen akkor egyszerűen felemelem térdből. De így, hogy combig be voltam gipszelve, a felfelé ugrándozásnál mindig útban volt a lábam. Nem jó. Ez probléma lesz hazafelé, de akkor még úgy voltam vele: majd átkelünk azon a bizonyos hídon, ha odaértünk.

Szóval jó korán itt volt már értem a világ legjobb testvére. Eredetileg úgy terveztem, hogy mankóval megyek le a lépcsőn, de támadt egy ötletem: akár a bátyám vállába is kapaszkodhatok — az mégiscsak biztonságosabbnak tűnik. Jelentem, a terv bevált: egy pihenővel leértem a földszintig. Onnan már csak úgy negyven métert kellett megtennem járókerettel a kocsiig — az már sima ügy volt.

A terv az volt, hogy az első ülés háttámláját hátradöntjük, amennyire csak lehet, az ülést pedig hátratoljuk ütközésig. Ez meg is történt, beültem féloldalasan az ülésbe, és egyből éreztem: ez nem fog menni. Nincs elég hely.

Szóval ülés vissza, én ki, irány a kocsi hátsó része. Szépen betettem a tomporomat a hátsó ülésre, a bátyám megfogta a lábam, és lassan bekúsztam az ellenkező oldalon lévő ajtóig. A gipszes láb ment a földre az ülések közé, az egészséges láb fent maradt az ülésen. Sokkal kényelmesebb volt, mint amire először számítottam. Bár a biztonsági öv nem biztos, hogy a legjobb helyen tartotta a testem — de hát ez van.

Irány Vác! Az út sima volt, egy óra alatt meg is érkeztünk. Az SZTK-hoz közel nem nagyon volt parkoló, így a szabályosság határát súrolva kipattantam a kocsiból egy bejárathoz közeli, erre alkalmas területen, mielőtt a bátyám arrébb parkolt a kocsival.

Járókerettel fel a rámpán, bent vagyunk! Én egyből levetődtem az első szabad helyre, hogy pihenhessek egy kicsit. A bátyámat megkértem, hogy ugorjon be a gyógyászati segédeszközboltba a merevítőért, ami 12 000 jó magyar forintba került. Aztán jött a sorszámhúzás, majd a betegfelvétel. Hogy a sorszámot miért húztuk, az az egész ottlétünk alatt nem derült ki — soha, egyszer sem szólítottak minket a szám alapján.

A traumatológiai rendelő szerencsére a földszinten volt. Leültünk elé, és türelmesen várakoztunk. Úgy egy óra múlva kijött hozzánk egy nővér, és a kezünkbe nyomott egy papírt:
„Ezzel menjenek a röntgenre!”

Rákérdeztem, hogy az milyen messze van, amire a válasz így hangzott:
„Hát… elég messze. Itt végig kell menni ezen a hosszú folyosón, ami a kórház alagsora lesz. Aztán fel az első emeletre, ott már meg fogják találni.”

Aztán belegondolt a helyzetembe, és felajánlott egy kerekesszéket, amit nagyon szívesen el is fogadtam. Bepattantam a járműbe, és megindultunk az éppen felújítás alatt álló részlegen keresztül a kórház épülete felé.

Hát… amennyire jó állapotban volt a kórház traumatológiai osztálya, olyan rosszban van az SZTK és a kórház röntgenrésze. Sajnálatos.

Szóval felmentünk az első emeletre, szépen ki is volt táblázva, merre van a röntgen — csakhogy amikor kinyitottuk az ajtót, egy hatalmas lépcsősor nézett velünk szembe. Értetlenül néztünk egymásra: ez most micsoda? Aztán a bátyám megkérdezte az első szembejövő kórházi dolgozót, hogyan tudnánk leküzdeni ezt az akadályt. Ekkor derült ki, hogy nem is az első emeleten vagyunk — pedig meg voltunk győződve róla.

Úgyhogy liftbe vissza, irány egy emelettel feljebb. Na, itt már tényleg könnyen megtaláltuk a röntgent. Be is álltunk a betegfelvételes sorba, ahol azt is megtudhattuk, hogy CT-re időpontot foglalni havonta egyszer lehet — tizedikén. Ezzel csak az a baj, hogy például a novemberi időpontok elfogytak 12:45-ig. Ha valaki addig nem kerül sorra, várhat egy hónapot, hogy újra próbálkozhasson. Elképesztő.

Szerencsére mi nem időpontot foglalni jöttünk, így az ügyintéző elvette a papírt, és már kezdhettük is a várakozást. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el (érzetre nagyjából egy óra), de végül hívogatóan megnyílt előttünk a röntgen mennyei kapuja a képkészítésre.

Innen már minden viszonylag simán ment. Vagyis inkább úgy fogalmaznék: gyorsan. Behívtak, felfektettek az asztalra, csináltak két felvételt, és már mehettünk is vissza a traumatológiára. Oké, időközben néha lejött a gumi a kerekesszékemről, amit vissza kellett szenvedni, de ezt leszámítva haladtunk.

A rendelőnél már gyorsan behívtak, és feküdhettem is fel az ágyra. Itt ismét találkoztam a gipszmesterrel, aki a gipszemet készítette még a bentlakásom alatt — pont őt érte az a „szerencse”, hogy ismét megcsodálhatta a munkáját. Levette rólam a gipszet, majd jött a varratszedés.

Itt derült ki, hogy az orvosom szabadságon van, szóval helyettesítés volt, de a pótdoki ránézett a röntgenemre, és megnyugtató szavakat mondott:
„A lemezek jó helyen rögzültek, minden rendben van.”

Ezután megvizsgálta a sebemet is, és azt is megfelelően gyógyultnak nyilvánította — így jöhetett a nővér egy kis kínzásra. A varratszedés soha nem kellemes, de ez most kifejezetten fájdalmas volt. Na mindegy, kibírtam. Leragasztották a sebem (a ragasztásra még egy hétig szükség van, aztán az is lekerülhet), és jöhetett a merevítő.

A főorvos úr, aki engem műtött, azt az instrukciót hagyta hátra, hogy 60 fokot már mozoghat a térdem. A pótdoki ezt soknak ítélte (nagyon helyesen!), így 40 fokkal próbálkoztunk először — aminek a hatására majdnem magam alá vizeltem. Végül megegyeztünk 30 fokban: ez kellemetlen volt, de viselhető.

Kaptam még két doboz véralvadásgátlót, biztos, ami biztos. Ez azt jelenti, hogy mire a végére érek a kúrának, a hasam már 62 napja fogja kapni a szúrást minden este. Szerencsére nekem nincs bajom a tűvel, de egy igazi tűfóbiás embernek ez maga lenne a pokol.

Na de térjünk vissza Vácra. Immár merevítőben elköszöntünk az orvostól, a nővértől és a gipszmestertől, megállapodva abban, hogy többé nem kell hozzájuk mennem — a rehabilitációt már Csepelen kezdhetem el. Ez kapóra is jött, mert igen nehéz volt megszervezni ezt az utazást, a helyi SZTK-ba azért könnyebben eljutok majd. Szóval hazaküldött még két hét pihenőre, aztán megkezdődhet a helyreállítás.

Hazafelé is simán ment minden — egészen addig, amíg el nem értünk a lépcsőházig. Sokat gondolkodtam az úton, hogyan fogom ezt megoldani, és végül a szakmai körökben elterjedt „felseggelés” technikája mellett döntöttem. Leültem a lépcsőre, a bátyám tartotta a lábam, én meg perisztaltikus mozgással haladtam lépcsőfokról lépcsőfokra. Bő egy hónap ágyban fekvés után ez egyáltalán nem volt pihentető — inkább úgy mondanám: majd’ beszartam, mire felértem a másodikra.

Végül sikerült elvergődnöm az ágyig. Hát, most itt tartunk. Várom október 27-ét — ez lesz a kontroll napja, amikor kiderül, hogyan indulunk majd neki a rehabilitációnak.

Azért az élet nem fenékig tejfel így sem. Az tény, hogy a merevítő vs. gipsz kényelemversenyt toronymagasan a merevítő nyeri, de ettől a szerkezettől is szívesen megszabadulnék már. Aludni továbbra is csak háton, esetleg a bal oldalamra fordulva tudok.

A lábam viszont nincs jó állapotban: a térdem és a bokám rettenetesen fel van dagadva. A lábujjaimat alig tudom mozgatni, a talpam felének érzékelése is csak részleges. Úgy tudnám leírni, mintha zsibbadna — csak épp a bizsergő érzés nélkül. Reméljük, a rehab majd helyre kalapálja ezt is.