Eljött végre október 27-e!
Bár orvoshoz menni senkinek sincs kedve – sőt, én még kifejezetten izgultam is, hogy mit fog mondani –, azért valahol vártam, hogy megtudjam, mi lesz a következő lépés. Érezni szeretném, hogy haladunk valamerre.

Természetesen ennek is az óvodai őszi szünet első napjára kellett esnie, és ilyenkor pokoli nehéz a logisztika. A probléma: egy gyerekülés és egy térdtörött sehogy sem fér be egy Kia RIO-ba. Szóval az a lehetőség, hogy az egész család egy vidám program keretében elmegy az SZTK-ba kontrollra, az ki van zárva.

Maradt tehát a délutáni rendelés, ebben az időpontban a mama tud vigyázni a gyermekre. Így is lett: olyan 16:00 környékén már el is tudtunk indulni a csepeli SZTK traumatológiájára. Bár a rendelő nincs messze tőlünk, ez a lépcsőzéses, kocsiba ki-be szállós, járókeretes mutatvány így is vagy 30 percet vett igénybe (na meg a jobb lábam vádliát kegyetlenül).

Végül azért csak sikerült beküzdeni magunkat a rendelőbe, ahol Ági szerzett nekem egy kerekesszéket (csodás találmány!). Szóval székbe be, betegfelvétel, traumatológia.

Eddigi karrierem során egyszer jártam a csepeli traumatológián, akkor egy lélek sem volt ott (bár igaz, hogy az munkaidőben volt). Most viszont ennek a szöges ellentéte volt a helyzet: úgy hét ember várakozott előttünk. Ez ugyan nem tűnik soknak, de csepeli időszámításban így is ott ültünk vagy másfél órát, mire sorra kerültünk.

Ennyi idő alatt bőven volt lehetőségem szemügyre venni az alábbi borzasztó táblát, ahol valaki képes volt a rendezési elvek mindegyikét félredobni. Sem a kezdőbetűk nincsenek egymás alatt, sem a sorok nincsenek középre igazítva – egyszerűen semmilyen szabályt nem követ a táblán az elrendezés. Borzasztó. Persze lehet, hogy a „gyermeksebészet” felirat utólag került a táblára, de ez nem mentség a fentiek alól. Igen, kicsit kényszeres vagyok.

Na de végre szólítottak! Rendelőbe be. Gyorsan körülírtam az esetet, és elmondtam, hol is tartunk a kezelésben. Amikor az orvos úgy nyitotta a beszélgetést, hogy „hát így nem látom a lábát”, akkor már tudtam, hogy ez nem lesz egy könnyű menet. Ugyan neki ott nem tettem szóvá, de én is gondoltam, hogy nadrágon keresztül tényleg nem látja a lábamat.

Szóval nadrág le. Levette a kötéseket, talált is két bennmaradt varratot, amiket gyorsan eltávolított, sőt még a merevítőmet is megigazíttatta az asszisztenssel. Azt is elárulta, hogy nyugodtan lehet kenegetni a sebet Neogranormonnal, és a bokámat is mozgassam, amennyit csak tudom. Na és itt jött a feketeleves: innentől kezdve úgy tíz percen át azt szajkózta, hogy ez egy műtött seb, ezért neki szüksége van szakorvosi véleményre. A Váci Kórházból kapott papírt nem találta elégségesnek, így ő nem tud engem tovább kezelni…

Szóval írt egy beutalót a Merényi Gusztáv Kórházba, mondván, hogy menjek csak el oda, ott adjanak rendes szakvéleményt, aztán majd beszélünk, ha a kórházi orvosok azt mondják, hogy már nem igénylek kórházi ellátást.

Fogalmam sincs, hogy

1. én értettem-e félre valamit,
2. a Váci Kórházban gondolták-e tévesen, hogy az SZTK-ban rendelő orvos tudni fogja, mi a teendő,
3. vagy az egészségügyi rendszerünk szimplán így működik, és össze-vissza küldözgetik az embert.

Őszintén szólva, bármelyiket el tudom képzelni – könnyedén.

A hazaút bár szomorúan, de viszonylag simán telt. Ágit beengedték az akadálymentesített bejárathoz kocsival (igen, befelé még kicsit lépcsőznöm kellett lefelé, de az sem okozott problémát). Ott már csak bepattantam, itthon pedig a már jól ismert „felseggelős” módszerrel felpakoltam magam a másodikra.

Most, hogy már itthon vagyok, újra szembe kell néznem a logisztikai problémával: ugyanis semmi esélyem nincs rá, hogy ezen a héten eljussak a kórházba. Szóval nem tudom, mikor és mennyire terhelhetem a lábam. Nem tudom, mikor és mennyit lehet állítani a merevítőn. Nem tudom, mikor kezdhetem a gyógytornát. Azt sem tudom, hogy a gyógytornán kívül vár-e még rám egyéb kezelés. Ezekre a kérdésekre majd választ kapok (remélhetőleg) a Merényiben. Valamikor.