Már viszonylag rég jelentkeztem az aktuális helyzettel a térdem állapotát illetően, ma viszont meg kellett jelennem kontrollon, szóval gondoltam, ez egy jó alkalom a helyzetjelentésre.

Az elmúlt napokban nem lazsáltam, folyamatosan pörög a gyógytorna. Napi kétszer (általában délelőtt és este) csinálom végig a megadott feladatsort (sőt, gyakran túl is teljesítem). A gyógytornász még mindig heti két alkalommal jár, ilyenkor 50 perc kemény megpróbáltatás a jutalmam. Jelentem, egyetlen gyógytornát sem lébecoltam el, becsülettel küzdök azért, hogy újra lábra állhassak.

A torna egyébként folyamatosan fejlődik, mármint maguk a mozdulatsorok – és ezek által én is. Egyre komplexebbek a feladatok, egyre több mozgással. A gumilabda mellett már egy gumiszalag is segít néhány gyakorlatnál, és minden testhelyzetben egyre többet dolgoztat már Annamari (a gyógytornász).

Bár vannak olyan mozdulatok, amelyekben én semmilyen javulást nem tapasztaltam (bár a gyógytornász szerint ezekben is fejlődtem, én meg szeretnék hinni neki), azért van olyan gyakorlat is, ami tényleg jobban megy. Vagyis egészen pontosan most már megy. A legjobb példa erre a következő gyakorlat:

1. Feküdj a hátadra, a lábaidat nyújtsd ki.
2. A lábfejeket feszítsd hátra (pipába), de ne túl erősen.
3. A sérült oldalon: nyújtott lábbal, csípőből mozgasd oldalra a lábad, ameddig csak tudod (nekem elsőre ez olyan 45 fokot jelentett).
4. Húzd vissza a lábad a másik mellé.

Na, itt az utolsó pontnál jött a szemet szúró probléma: a lábam a szó szoros értelmében nem engedelmeskedett az agyamnak. De úgy semmit, még egy fáradt remegésre sem futotta – egyszerűen nem mozdult meg.

Szóval ezt a gyakorlatot először még csak segítséggel tudtam megcsinálni, mára viszont már önállóan is, viszonylag könnyedén végrehajtom. A gyógytorna tehát egyértelműen használ, csak nem minden mozdulat esetében ilyen látványos a fejlődés. Jellemzően azok a gyakorlatok mennek nehezebben, ahol hajlított térdből kéne felemelnem az alsó lábszárat. Itt is megfigyelhető javulás (most már legalább 3–5 cm-re el tudom emelni a talajtól segítség nélkül is), de közel sem olyan rohamos a fejlődés, mint én azt szeretném. Na de ennyit a gyógytornáról.

További változás, hogy a bokám és a térdem dagadása szépen lassan, de már szemmel láthatóan csökkent! Ez köszönhető a rengeteg mozgásnak, ugyanis a felgyülemlett folyadékot a vádli pumpálja ki a lábamból. Amíg nem mozgathattam a lábam, addig a dagadás sem tudott csökkenni (vagyis csak iszonyúan lassan, észre sem lehetett venni). Most viszont, hogy naponta több alkalommal is átmozgatom a lábam izmait, már látványos a javulás.

Oh, és majdnem elfelejtettem! 2025. november 7-én beadtam az utolsó vérhígítót is a hasamba, így végre nem kell azon aggódnom, hogy mikor fogom elfelejteni szúrni magam. Hibátlanul lehoztam! Az elmúlt időszakban pontosan 62 tűszúrás érte a köldököm környékét, ami a végére már úgy nézett ki, mintha kínoznának. Pedig maga az injekciózás nem egy fájdalmas folyamat, a szervezetem ennek ellenére reagált minden behatolásra. Az elején csak nagyon apró, pici pöttyök jelentek meg, aztán ahogy telt-múlt az idő, az amúgy sem kicsi hasam alsó része szinte teljes egészében a véraláfutás jellegzetes színeiben pompázott. Na de ennek vége, hasgyógyulás indul!

És így érkeztünk el a mai naphoz: amikor jelenésem volt a csepeli SZTK traumatológiáján. A bejutást és hazajutást most nem ecsetelném, pontosan akkora szenvedés volt most is, mint eddig.

Az SZTK-ban az első utunk (természetesen a betegfelvétel után) a röntgenhez vezetett. Itt viszonylag gyorsan, talán negyed óra alatt behívtak. Asztalra fel, merevítő le, katt, katt, és már kész is voltunk. A leletre úgy öt percet kellett várni, amivel át lehetett szaladni a traumatológiára. Közben azért belepillantottam, és megnyugtató sorokat találtam: a lemezek jó helyen rögzültek, a csavarok nem lazultak. HURRÁ!

Aztán jött a feketeleves. A traumatológián annyi sérült várt a sorrakerülésre, hogy előkaptam a Telexet, mert azt hittem, hogy kitört a harmadik világháború, csak én nem tudok róla. Egy jó másfél órás várakozást követően kerültünk sorra (amivel így is jobban jártunk, mint az egyik előttünk lévő beteg: ő a mi megérkezésünkkor már két órája várta, hogy bemehessen a rendelőbe).

Na de végre bent! A doki elolvasta a leletet, leokézta. Az ajánlásnak megfelelően átállította a merevítőmet 90 fokra (nyilván a lábam még nem bír ennyit, jelenleg 60 fok környékén van a limitem). Ránézett a sebeimre is, megállapította, hogy szépen gyógyulnak. És ennyi. Azt mondta, hogy a sérülésemmel elértük a szakrendelő által nyújtott maximumot, „ezzel többet mi már nem fogunk tudni kezdeni”. Rám hagyta, hogy csináljam a gyógytornát, és csak panasz esetén kell jelentkeznem – de még véletlenül se nála: keressem csak az operáló orvost. Igen, még így az utolsó alkalomkor is a tudtomra adta, hogy ő itt nem hajlandó semmilyen felelősséget vállalni (a vizsgálat közben is tett erre utaló megjegyzéseket).

Na, de ez már mind a múlt! Végre elbúcsúzhatok az orvosoktól (már ami a térdemet illeti). Legalábbis remélem. A héten már kezdődhet a lábam terhelése is – egyelőre fél testsúllyal fogunk kezdeni. A merevítőre 0–24-ben még 2 hétig lesz szükségem (elvileg), utána fokozatosan el lehet majd hagyni. Na, ez az, amit egyelőre nem látok magam előtt – illetve természetesen a gyógyulásom üteme is beleszólhat a folyamatba.

Hát itt állok most. Minden erőmet továbbra is a gyógytornába teszem, és reménykedem a legjobbakban. Egyelőre még táppénzen vagyok, de már egyre többet tudok az asztalnál ülni. Ha már kényelmesen fogok tudni 2 órát eltölteni a székben egyhuzamban, akkor visszamegyek dolgozni is. Remélhetőleg még a hónapban.