Hát, ez a nap is eljött: végre december 1.! Na, nem véletlenül írtam azt, hogy végre — ez a No Shave November valami borzasztó volt. Soha nem volt arcszőrzetem… vagyis ez így nem teljesen igaz, amikor Londonban éltem, növesztettem bajuszt. Szóval pontosabban: soha nem volt szakállam. Egyszer mindenképp ki akartam próbálni, és ha már így alakult, összekötöttem egy nemes céllal a kísérletet.

De hát ez valami borzasztó. Alapból sem nő szépen a szakállam, de most engedjük el a külsőségeket: a hónap második felében folyamatosan olyan érzésem volt, mintha piszkos lenne az arcom. Ráadásul étkezésnél is zavaró volt. És erre jött még rá az, hogy szerintem egyáltalán nem áll jól a szakáll (bár elképzelhető, hogy ha egy borbély megigazítaná, ki lehetne hozni belőle valamit).

Mindentől függetlenül a No Shave November-t sikeresnek ítélem! Hiszen a cél az volt, hogy felhívjam az emberek figyelmét a rákszűrés fontosságára, és bár a lábam miatt személyesen nem túl sok emberrel találkoztam, így is jó párszor szóba került szerény személyem szedetlen szakálla. Ez a rész tehát pipa, már önmagában megérte a szenvedést.

Viszont itt a vége. Így már volt bajuszom és szakállam is — külön és együtt is — és egyértelműen megállapíthatom: maradok a borotválkozásnál. Hogy jövőre nekivágok-e a No Shave November-nek, azt még nem tudom. Nem zárom ki, de életvitelszerűen biztosan nem fogok arcszőrzetet viselni.

És íme, december elsejére ezt az eredményt sikerült produkálnom:

Viszont ha már így benne vagyok a posztban, adok egy kis helyzetjelentést is. Bár túl sok minden nem történt velem az utolsó bejegyzés óta, azért összefoglalom a jelenlegi állapotot.

A gyógytorna még mindig ezerrel megy. Napi 2 órát csinálok végig, már amikor nem jön Annamari. Amikor jön (heti kétszer), akkor csak azt az 1 órát szenvedem el. Ugyanis sikerült kétszer is túlterhelnem a térdemet, amiből tanultam: a gyógytornász nem bánik velem kesztyűs kézzel, aznapra bőven elég az az 1 óra.

A fejlődés egyébként jelentős! Tényleg hétről hétre látom, hogy egyre jobban mozog a lábam, és egyre több erő is van benne. A sétálás azonban még mindig nagyon távolinak tűnik, és ami a legérdekesebb: jelenleg nem a térdem gátol, hanem a bokám. Igen, a hosszú gipszes/merevítős időszak kellemetlen mellékhatása, hogy a bokámban a szalagok nagyon beszűkültek. Annyira, hogy a gyógytorna elején alig tudtam mozgatni a bokám. Ez mára sokat javult, de még mindig a boka az, ami gátolja a terhelés megkezdését (aztán lehet, hogy később a térdem is panaszkodni fog, majd meglátjuk). Azért itt is van haladás: már nem féllábon ugrálok, hanem bicegős mozgással tudok közlekedni (de a lábamra csak a saját súlyát terhelem). Legalább már minden lépésnél leér a sérült lábam talpa is — ami nem tűnik nagy ügynek, de higgyétek el: az!

Szóval jelenleg ez a helyzet. Haladok-haladok, de még mindig messze van az, hogy sétáljak egyet a szabadban. A motivációmat nem vesztettem el, sőt, tegnap már azt álmodtam, hogy sétálok. Egyszer sikerülni fog!

Edit: Egy fontos változást még kifelejtettem eredetileg a posztból: 1 hete ugyanis újra munkába álltam – jee! Na túlzásba azért nem fogom vinni a GDP termelését ebben az évben, összesen nem egészen 3 hetet fogok dolgozni, majd ismét elmegyek szabadságra. Egy hónapra. És még át is viszek 4 nap szabit a jövő évre. Hát, legalább ennyi jó legyen egy szilánkos térdtörésben.