Ismét egy kis helyzetjelentéssel érkeztem a rehabilitációmat illetően. Sajnos a rohamos fejlődésem igencsak lelassult (ami egyébként természetes), de mostanra azért sikerült néhány mérföldkövet elérnem.

Az egyik ilyen, hogy a merevítőt már egyáltalán nem hordom, sem éjszaka, sem nappal. Erre vonatkozóan Annamari szerint az a szabály, hogy minden gyógyászati segédeszköznek addig van értelme, amíg érezzük, hogy segítségünkre van. Nos, a merevítővel úgy voltam, hogy amikor a doki engedte, éjszakára mindig levettem – mégiscsak kényelmesebb „csupasz” lábbal aludni. Aztán reggel felvettem, éjjel újra le, majd megint fel… mígnem egy nap konkrétan elfelejtettem visszavenni. Amikor végignyomtam az egész napot nélküle, rájöttem, hogy valójában már nincs is rá szükségem, nem ad hozzá semmit az életemhez. Szóval azóta a szekrény mélyén pihen, amíg egy szép napon a saját kezemmel ki nem dobom a kukába.

Időrendben a második mérföldkő, hogy megtanultam két lábon állni. Nem tűnik nagy dolognak, de hidd el, bizony az! Oké, először csak 3, majd 5, ma pedig már 15 percet sikerült egyhuzamban, segítség nélkül megállnom, szóval haladok! Egyelőre az a terv, hogy napi egy órát ácsorgok, lehetőleg 50-50%-os terheléssel (itt tudatosan figyelnem kell, mert ha elkalandozom, a testem azonnal korrigál, és inkább 40-60%-ban az egészséges lábamra támaszkodom). Ezt az egy órát 4-6 részletben kell elosztanom a nap folyamán, hogy ne terheljem túl az ízületeket, és ne dagadjon be a lábam.

Mert volt egy ilyen köröm is: egyik nap úgy döntöttem, már nincs szükségem az íróasztalnál a lábtámaszra, elücsörgök én anélkül is. Így is volt, fájdalom nem jelentkezett, azonban három nap után észrevettem, hogy a lábam újra feldagadt. A gyógytornász szerint ez teljesen normális a rehabilitáció jelenlegi szakaszában, nincs ok az aggodalomra, de azért tegyem csak szépen vissza azt a támaszt. Visszatettem. Jövő héten újra kiveszem, és egy alacsonyabbat teszek az asztal alá, viszont akkor 15 percenként át kell mozgatnom a bokámat a megelőzés érdekében. Még nem tudom, ezt miként fogom kivitelezni – biztosan zavaró lesz, hogy negyedóránként csipog az órám munka közben –, de valahogy megoldom.

Az utolsó említésre méltó mérföldkő pedig az, hogy a mankónak ajtót nyitottam, a járókeretnek pedig ajtót mutattam! Na jó, ez nem teljesen igaz, mert a gyógytornák alatt az állógyakorlatokhoz még használom a keretet, de mától mankóval közlekedem! Az átállás azonnal sikerült, minden komolyabb bizonytalanság nélkül. Persze még szoknom kell az „új lábaimat”, hogy magabiztosabb legyek, de nem lesz gond. Hát, (nem is annyira) röviden most ez a helyzet. Járásra fel!