A napokban Annamari felvetette, hogy lassan ránézhetnénk a lépcsőzésre is. Amikor szóba hozta, már nem maradt időnk együtt kipróbálni, de azt mondta: egy fél emeletet nyugodtan megpróbálhatok lefelé, majd felfelé nélküle is – persze szigorúan felügyelet mellett.

Én viszont egyből két emeletre emeltem a tétet, mivel (a lábam állapotától függetlenül) be kellett mennem az SZTK-ba. Az eredmény meglepő volt: egyáltalán nem éreztem nehéznek, még a két emeletet sem. Persze időt kell rá szánni, hiszen nagyjából három másodpercenként tudok megtenni egy fokot, de a lejutás így is nulla problémát okozott. Bevallom, a felfelé úttól kicsit jobban tartottam, de az is meglepően simán ment. Korlát nélkül ugyan még nem tudnám „megugrani” (haha) a lépcsőzést, de már annak is tiszta szívből örülök, hogy idén először kimehettem a szabadba.

Ezen a sikeren felbuzdulva elhatároztam, hogy sétálni fogok. A bokám is jelentősen javult az utóbbi napokban, egyre gördülékenyebb a mozgás (természetesen még mindig szigorúan mankóval). Az eddigi „Alastor Mordonos” járásom kezd finomodni, és már sokkal jobban hasonlít a Dr. House-tól megszokott bicegésre.

Itt jön egy kis fun fact, amit a gyógytornászom osztott meg velem: Dr. House végig helytelenül használja a botját a sorozatban. A szabályos használat ugyanis az, hogy a sérült lábbal ellentétes kézben kell tartani a segédeszközt. Csakhogy a színész, Hugh Laurie ösztönösen a jobb kezébe vette a botot, és mire ezt észrevették, már leforgatták a pilot epizódot. A rendező szerint a kamera előtt amúgy is természetesebbnek tűnt, hogy House a jobb kezével támaszkodik (mivel a színész és a karakter is jobbkezes), így maradtak a helytelen verziónál. Ezzel ráadásul vizuálisan is szimbolizálták a doki dacos és önpusztító személyiségét.

Ezt a módszert azonban senkinek nem ajánlom! Így a bot nem elvezeti a terhelést a sérült végtagról, hanem plusz súlyt ró a gerincre és az ellenoldali ízületekre, fokozva a fájdalmat. Ennek annyira komoly következményei vannak, hogy az egyébként teljesen egészséges színésznek is krónikus hát- és derékfájdalmai lettek a forgatások végére.

De vissza a kalandomhoz! Mivel az SZTK-s kirándulásnak nem lett negatív következménye, belőttem magamnak egy kisebb útvonalat. A cél: megkerülni a háztömböt (ami valójában két épület is!).

Az eredmény: teljesen egyedül, emberi segítség nélkül (de felügyelettel) felöltöztem, felvettem a cipőmet – ami bevallom, rettenetesen nehezen ment, de sikerült – lesétáltam a lépcsőn, megtettem 400 métert, majd feljöttem a másodikra. Igaz, ez a 400 méter majdnem negyed órámba telt, de hé: már sétálok!

HURRÁ! Legalábbis egyelőre. Már többször sikerült túlterhelnem a lábam, és a „büntetés” általában másnap érkezik, de reménykedem a legjobbakban. Ha holnap sem tapasztalok dagadást vagy fájdalmat, beépítem a sétát a heti rutinomba. Már alig várom!