2026-ban oda jutott a magyar politika, hogy konkrétan nem merek írni róla. A választásokkal kapcsolatban összeállítottam egy elég hosszú bejegyzést, azonban amikor rákattintottam volna a “Publish” gombra, inamba szállt a bátorságom. Ez a poszt jelenleg is ott csücsül a piszkozatok között, és úgy látom, soha nem is fogom közzétenni.

Ugyanis jelenleg ott tartunk, hogy a véleményedtől függően vagy imádni fognak, vagy gyűlölni. Nincs középút. Bevallom, ebben én is hibás vagyok: ha ellenkező véleménnyel találkozom, egyből felpezsdül bennem a harag, és rettenetes kognitív disszonanciát élek át, amint kiderül, hogy az illető a barátom.

De miért van ez így? Sokat olvastam a témáról, és nincs egyértelmű válasz. Viszont tudok ellenpéldát hozni: Hollandiában például teljesen természetes, hogy valaki más pártot támogat, mint te. Hogy miért? Mert jelenleg is 17 (!) politikai frakció ül a parlamentben, amelyek közül a legnagyobb öt nagyjából egyenlő arányban van jelen. Így nem tud kialakulni igazi ellenségeskedés, hiszen hiányzik az emberekből a „ti ellenünk vagytok” érzés. Hogy miért van ilyen sok párt? Ennek két fő oka van.

Először is: nincs bejutási küszöb. Míg sok országban (ahogy nálunk is) 4 vagy 5 százalékot kell elérni a bejutáshoz, Hollandiában gyakorlatilag 0,67%-nyi szavazat is elég egy mandátumhoz. Ezzel már bent is lehetnek a törvényhozásban.

A másik ok a közvetlen arányosság: az egész ország egyetlen választókerületnek számít, így minden egyes szavazat pontosan ugyanannyit ér.

Hogy jobb-e ez a rendszer a miénknél? Fogalmam sincs, de az biztos, hogy az emberek közötti megosztottságot szinte teljesen felszámolja. Még a legnagyobb pártnak (D66) is csak a székek 17%-a jutott, így rá vannak kényszerítve az együttműködésre – még a koalíciós partnereiken túl is.

Ez pedig természetes sokszínűséget eredményez. Egy tízfős társaságban statisztikailag szinte lehetetlen, hogy mindenki ugyanarra a pártra szavazzon. Mivel a többség fogalma relatív, senki nem érzi úgy, hogy ő képviseli az egyetlen igazságot, így a vita megmarad a vélemények szintjén.

A hab a tortán pedig a propaganda teljes hiánya. Ezt hogyan sikerült elérniük? Rendkívül érdekes: Hollandiában ugyanis nincs a szó szoros értelmében vett, kormány alá tartozó közszolgálati televízió és rádió, így az nem is tudja a hatalom üzeneteit sulykolni.

A közmédia nem egyetlen nagy tömb, hanem különböző műsorszolgáltató egyesületek szövetsége. Leegyszerűsítve: ha egy csoport (például vallási, liberális vagy környezetvédő) elég tagot gyűjt össze, műsoridőt kap a közszolgálati csatornákon. Ennek eredményeként előfordulhat, hogy hétfő este 6-kor egy konzervatív-keresztény riportot látsz, amit 7-kor egy baloldali-progresszív elemzés követ. Mivel a műsorokat nem a kormány, hanem ezek a független egyesületek gyártják, képtelenség, hogy egyetlen párt kisajátítsa a képernyőt. (Persze ez a közösségi médiára nem vonatkozik, ott még mindig az dominál, akinek a legtöbb pénze van.)

Természetesen a holland rendszer sem tökéletes. Ennyi párttal kifejezetten lassú a döntéshozatal, és a határozatok gyakran „langyosak”, mert túl sok érdeknek kell megfelelniük. Ezért szinte soha nem születnek bátor vagy radikális döntések.

A másik fő probléma a felelősség elmosódása. Ha a kormány elront valamit, a pártok egyből egymásra mutogatnak a koalíción belül, így a szavazók nem tudják pontosan, ki a felelős a kudarcért. Ez pedig a szélsőségek felerősödéséhez vezethet, akik azt hirdetik: „mi vagyunk az egyetlenek, akik valódi változást hoznak”.

Az átlagember számára ez az egész folyamat gyakran követhetetlen masszává válik.

Amikor a Geminit kérdeztem, kaptam egy nagyon találó „gondolatot”, ami szerintem tökéletesen összefoglalja a rendszert: „Hollandiában a szabadság ára a türelem és a lassúság. Nincs egy erős vezető, aki az asztalra csap és eldönti, mi legyen; helyette mindenki beszél mindenkivel, amíg mindenki egy kicsit boldogtalan nem lesz – de legalább senki sem érzi magát teljesen elnyomva.”

Jobb lenne ez nekünk? Pártállástól függetlenül én jelenleg arra szavaznék, hogy igen. Szívesen belemennék egy ilyen sokrétű, hatalommegosztó rendszerbe, és örömmel megfizetném a sokszínűség árát, ha cserébe minimalizálhatnánk a gyűlöletet. Így a vita végre a megoldáshoz vezető út lenne, nem pedig egymás – gyakran teljesen fölösleges – földbe döngölése.