Aki ismer, annak talán nem lesz meglepő: a Metallica az egyik (ha nem a!) kedvenc együttesem. Ráadásul az évek során volt alkalmam hatszor látni őket élőben, és nemsokára elmegyek egy hetedikre is Walesbe – de erről majd egy másik bejegyzés alkalmával fogok mesélni.

Talán 2023-at írtunk, amikor az összes social media feedem megtelt azzal, hogy világkörüli turnéra indulnak. Egyből megörültem, és elkezdtem tartalékolni a pénzt, hiszen tudtam, hogy ez árban egy húzós menet lesz. Aztán kiderült, hogy a legtöbb városban dupla koncertet adnak. Ráadásul nem kétszer nyomják le ugyanazt a szettet (mint általában a zenészek), hanem az úgynevezett No Repeat Weekend (vagyis ismétlés nélküli hétvége) keretein belül két külön show-val készülnek, és ígéretet is tettek rá, hogy egy számot sem játszanak el kétszer. Na, itt már teljesen extázisban voltam (a pénztárcám meg remegni kezdett, hiszen ez természetesen dupla jegyárat is jelent).

Aztán kijöttek a helyszínek, és szomorúan kellett látnom: Budapest kimaradt. Ez csak egy dolgot jelenthetett: akkor utazni fogok (a pénztárcám itt ájult el). Na, így jutottam el 2024-ben a Metallicára Varsóba, egy dupla hétvégére. Ami ráadásul pont úgy jött ki, hogy: csütörtök – Metallica, péntek – születésnapom, szombat – Metallica.

Felejthetetlen hétvége lett, az egyszer biztos. De sajnos egyszer minden véget ér, így a koncertek is lementek, majd folyt az élet a saját medrében. Egészen addig, amíg 2025-ben meg nem jelentek a plakátok szerte Budapesten (még Csepelen is!). Persze ez a plakát egy hétköznapi embernek talán semmit nem mond, én viszont, amikor a saját szememmel megláttam egyet, már tudtam, mi következik (a pénztárcám itt esett kómába). A Metallica Budapestre jön.

Pár hétre rá lecserélték a plakátokat, és felkerült a dátum is: 2026.06.11. és 2026.06.13. Én pedig lélekben felkészültem a jegyvásárlásra. Nem mondom, hogy simán ment, de azért sikerült rátennem a kezem néhány jegyre (eleinte csak dupla jegyeket lehetett venni, pár héttel később nyílt meg a szimpla opció), szóval Dodi és Petyus velem jöttek mindkét koncertre, míg Ági csak a szombatira csatlakozott hozzánk. A dupla jegy felkerekítve úgy 100 000 forintba került, a szimpla logikusan ennek a fele. Ez azért fájt. (A pénztárcám itt még nem tudta, hogy megyek Walesbe – de ahogy azt már feljebb is írtam, erről majd később.)

Csakhogy közben ripityára törtem a térdem. Szerintem ez volt az első gondolataim egyike, amikor a kórházi ágyon feküdtem: még szerencse, hogy sok idő van a Metallicáig, addigra tuti rendbejövök. Narrátor: de nem jött rendbe (remélem, ezt Morgan Freeman hangján olvastad).

Szóval ugorjunk egy kicsit az időben, és jussunk el 2026 júniusáig, amikor kénytelen voltam realizálni, hogy bizony az állójegyem és a mankóm nem biztos, hogy teljesen kompatibilisek egymással. Fel is csaptam a koncertre bevihető és onnan kitiltott tárgyak listáját, és megkönnyebbülten nyugtáztam: a mankó nincs rajta. Aztán csak nem hagyott nyugodni a dolog. A legegyszerűbb az lesz, ha írok egy e-mailt, hogy bizony én mankóval fogok érkezni, aztán meglátjuk, mit szólnak hozzá. Billentyűzetet ragadtam, monitorra vetettem a gondolataimat, majd elküldtem a Live Nationnek (ugyanis ők voltak a koncert szervezői).

Talán egy napot kellett várnom a válaszukra, ami a következő volt:

Mankóval állóhelyre nem lehet belépni, de ülőhely esetében nem okoz problémát. Azonban kérjük, vegye fel a kapcsolatot a Funcode-dal…

Mondom, ez csúcsszuper (na jó, belül inkább úgy gondoltam, hogy “ez kurva jó”), de nekem állójegyem van, nem ülőjegyem. Szóval ismét elkezdtem ütni a klaviatúrát, ezúttal a Funcode-nak címezve (ők értékesítették a jegyeket)… Ők is egy napon belül válaszoltak, és azt mondták:

Kedves Ádám!

Tájékoztatjuk, hogy a rendezvény biztonsági előírásai alapján mankó használata a küzdőtérre nem megengedett. A nézők biztonsága érdekében a küzdőtér csak olyan vendégek számára látogatható, akik segédeszköz használata nélkül, önállóan tudnak ott tartózkodni és közlekedni.

Üdvözlettel / Kind Regards,
Ágota
Funcode.hu Support

És ezzel ők lezártnak tekintették az ügyet.

Na, itt azért már a fentinél is cifrább gondolatok jutottak eszembe, és persze a lehetőségeim:

1. Eladom az állójegyem, és veszek egy ülőt.
2. Bevállalom, hogy bemegyek mankó nélkül, még akkor is, ha tudom, hogy ez elég necces.
3. Addig ütöm a vasat, amíg meleg, és megpróbálok valahogy megegyezni a Funcode csapatával, hogy cseréljék ki nekem mozgáskorlátozott jegyre (tudom, hogy ebből nagyon korlátozott számú van, a kerekesszékesek folyamatosan panaszkodnak, hogy nem lehet jegyet venni, annyira kevés van), vagy esetleg ülőhelyre.

Végül a harmadik opciót választottam, ha le is pattanok, még mindig választhatok az első kettő közül.

Szóval nem hagytam magam lerázni, megindult a kálvária. Mert ez nem volt egy könnyű menet. Annyira nem, hogy 12 (tizenkettő!) e-mailt váltottam velük. Elöször közölték, hogy a jegyemet nem lehet becserélni másra. Aztán felvették a kapcsolatot a szervezőkkel. Aztán azt mondták, hogy nem mehetek be. Aztán végül eljutottunk odáig, hogy jó, bemehetek, de majd keressek a helyszínen egy funcode-os embert, aki bevisz. Ezzel kiegyeztem. Persze az összes e-mailt becsillagoztam, hogy könnyedén tudjam majd mutogatni, ha szükség lenne rá: ugyanis egy percig sem hittem abban, hogy ez egy sima menet lesz. Az egyik e-mailben vissza is kérdeztem, hogy kire hivatkozzak majd a Funcode-konténernél, amire az volt a válasz, hogy “nem kell hivatkozni senkire, ismerni fogják a helyzetet”. Na persze. Nem ma kezdtem az ipart.

Felvirradt a nagy nap (a rock katonái újra együtt vannak), és nekiveselkedtünk hárman az első koncertnek. Igyekeztem minimalizálni a lábon töltött időt, így taxiba pattantunk, ami szerencsére bemehetett pont a mi bejáratunkig. Ezen a ponton köszöntem volna el a többiektől, hogy akkor én most megindítom a bejutás folyamatát, amikor Petyus bedobta, hogy “amúgy nem próbálsz meg bejönni?”. Én meg úgy voltam vele, hogy de, ha elutasítanak, akkor legalább ott megkérdezhetem a biztonságiakat, hogy merre tovább.

És úgy mentem be a stadionba, mint a legátlagosabb mezei ember. Megkockáztatom, hogy a biztonsági őrnek fel sem tűnt, hogy mankóval vagyok. Én meg persze nem szóltam, csak mentem tovább, lecsippantottam a jegyemet a forgókapunál, és már bent is voltam. Juhéé!

Azt persze ésszerűen nem mertem bevállalni, hogy lemenjek a dühöngőbe, de egy hibátlan helyet találtunk pont a kerekesszékesek mögött. Elképesztő panorámával nézhettem végig a koncertet.

A büfében árultak metallicás repoharat is (1500 forintért), amire nyilván rá kellett menni, de sajnos már mindenhol elfogyott. Úgy, hogy 18:00 magasságában érkeztünk meg a 20:00-kor kezdődő koncertre. Hát, ez balszerencse, de ez van.

Rendben lement a koncert, a lábam is egész jól bírta a több mint 4 órás ácsorgást, de ahogy az lenni szokott, elkeveredtünk a végén egymástól. Mire kijutottam és felhívtam a többieket, már hűlt helyük volt:

Dodi: “Én megijedtem a nagy tömegtől, szóval már a taxiban ülök, és már Csepelen járok.”

Petyus: “Én nem tudom, hol vagyok, nem tudom, kivel, de nagyon jó itt.”

Szóval realizáltam, hogy bizony egyedül megyek haza. Kisétáltam egy kisutcába, hogy könnyen megtaláljon a taxi, aztán jött a szomorú hír az Uber applikációban: jelenleg minden autónk foglalt. Ekkor Boltra váltottam, ahol ugyan volt autó, de arra is 25 percet kellett várni. Hát jó. Így végül olyan 5 órát ácsorogtam mankóval, amiből egyetlen percet sem bántam meg.

Másnap persze éreztem a lábamban, hogy nem tetszett neki ez az erőltetett menet, de egészen jól viselte, nem nagyon panaszkodott a kimerültségre.

Aztán eljött a második koncert, ami szintén fantasztikus volt (ezúttal három metallicás poharat is sikerült bezsebelni!). Itt a bejutásnál mondjuk már megkérdezte a biztonsági őr, hogy “Te mozgássérült vagy?” (mondjuk elég fura kérdés egy mankós embertől), de amikor igennel feleltem, akkor motozás nélkül továbbengedett.

A koncert után még elindultunk nagy hévvel a STENK-be egy jó afterpartyra, de félúton feladtuk. Késő is volt már, a lábamnak sem tetszett az ácsorgással összekötött séta, szóval taxiba pattantunk (ezúttal csak 10 percet kellett rá várni), és hazajöttünk.

Hogy aztán másnap a lábam azt mondja: “Na, ebből most elég!”. Konkrétan nem tudtam ráállni, egy teljes napig vissza kellett állnom a két mankós megoldásra. Aztán persze rohamosan javult a helyzet, és mostanra már ott tartok, ahol a koncert előtt befejeztem.

Hát, így alakultak a budapesti Metallica-élmények. Ha valamilyen furcsa okból érdekelne a setlist, akkor az első napét itt találod, a másodikét pedig itt. Ha pedig kedvet kaptál volna egy kis Metallicához, akkor itt hagyom a kedvenc számomat is tőlük a budapesti koncertről (amatőr felvétel):

Na, de itt még nincs vége az idei Metallica-láznak, irány Cardiff, Wales!

P.s.: Másnap kiderült, hogy Petyus el akart vinni ingyen egy mexikói srácot taxival, és nem értette, hogy miért nem akar vele menni. Összevesztek.