Hát ez a nap is eljött. Reggel fél ötkor kelés, fél 6-kor találkozó Dodival a ház előtt. A hagyományhoz híven pattintottunk is egy sört egy whiskyvel, majd hívtunk egy Ubert, hogy vigyen ki minket a repülőtérre.

Az út sima volt, de hát még elég korán volt ahhoz, hogy ne legyen vészes a forgalom. A reptéren már nem kellett sokat várni Rencire (ő a lakhelye és a költségoptimalizálás miatt a buszt választotta), és neki is ugrottunk a biztonsági ellenőrzésnek.

Ezen a ponton még volt bennem egy kis félsz, hogy mankóval mennyire lesz körülményes az átjutás – de meglepően simán ment minden. Fogtam egy dobozt, beleraktam a táskám (amiből kivettem a folyadékokat), a telefonom és a pénztárcám. Aztán vettem még egy dobozt, abba beügyetlenkedtem a mankót úgy, hogy beférjen az átvilágító gépbe. Ekkor odalépett hozzám az egyik dolgozó, hogy van-e szükségem pótmankóra, amíg átmegyek az ellenőrzésen. Szerencsére erre nekem már nincs szükségem, pár lépést mankó nélkül is meg tudok tenni (bár elég döcögősen).

Mondták, hogy álljak be a testszkennerbe – ekkor említettem nekik, hogy a bal térdem tele van fémmel, de igazából nem úgy tűnt, mintha ez bárkit is érdekelne. Úgy 3 másodperccel később szóltak, hogy mehetek. Ennyi. Már robogtam is a duty free felé.

Itt gyorsan felmarkoltunk egy kis itókát, egészen pontosan egy ananászos Jim Beamet. Na, ezt a hibát ti ne kövessétek el! Azt eddig is tudtam, hogy a márka az alsó polcos viszkik közé tartozik, de a marketing most nyert: mindhárman kíváncsiak voltunk rá, milyen lehet ez az ananászos verzió. Hát, ez valami rettenet. (Persze azért elfogyott az út alatt.)

Innen pedig jött a dilemma: mivel mindhármunknak volt Revolut Premiumja egy akciónak köszönhetően, így olcsóbban, egészen pontosan 10 020 forintért mehettünk be az úgynevezett VIP várók egyikébe. Mivel még nem voltunk soha ilyen helyen, gondoltuk, tapasztalatnak jó lesz, nézzük meg!

A választásunk a SkyCourt Lounge-ra esett. Revoluton megvettük a belépőt, a recepciós lány lecsippantotta – majd a beszállókártyánkat is –, és már élvezhettük is ezt a prémiumnak nevezett szolgáltatást.

Szerencsére a váró szinte teljesen üres volt, így könnyen találtunk asztalt (bár az internetes vélemények alapján ez nincs mindig így). A belépéstől számítva itt összesen 2 órát tartózkodhatsz, de ez idő alatt korlátlanul fogyaszthatsz az ételekből (mivel reggel volt, így ez péksüteményt, zsemlét, kenyeret, felvágottakat és salátákat jelentett), valamint az alkoholos és alkoholmentes italokból.

Mi azért megpróbáltuk a legtöbbet kihozni a pénzünkből: pár falat reggeli után nekiugrottunk az italos pultnak, és folyt a sör, a pezsgő, az unicum, a bailey’s meg a kávé.

Az időnk lejártával már szalonspicces állapotba kerültünk, de azért nem részegedtünk le. Hogy megérte-e az árát ez a prémium váró? A fene se tudja. Reptéri árakon mérve bőven többet költöttünk volna, ha ezt a mennyiségű italt egy bárban vagy boltban vesszük meg, viszont azért nem adott olyan extra élményt, hogy emlékezetes maradjon.

Egy biztos: ha valakinek nem szempont, hogy alkoholt fogyasszon, annak egészen biztosan nem éri meg beülni egy ilyen váróba. Persze, valóban csendes, van külön mosdó, és még egy étkezést is ki tudsz hozni belőle – de a rutinos repülőknek igazából semmi pluszt nem ad. Az egyetlen eset, amikor el tudom képzelni a hasznát, ha valakinek dolgoznia kell a reptérről; olyankor azért elég praktikus ez a szolgáltatás.

Na de váróból ki, a dohányos barátaim még gyorsan elszívtak egy cigit, aztán elindultunk a kapuhoz.

Itt viszont már senkit nem érdekelt, hogy mankóval vagyok. Szerencsére buszozni nem kellett, cserébe le kellett küzdenem egy emeletnyi lépcsőfokot. Aztán fel a gépre, ahol a légiutas-kísérő felrakta a fejem fölötti tárolóba a mankómat, és már repültünk is London felé!