Szóval megérkeztünk Londonba, egészen pontosan a Stansted repülőtérre. Itt is megúsztam a buszozást, már csak ki kellett jutni valahogy a terminálból.

Ahogy mentünk az útlevél-ellenőrzés felé, egy kedves hölgy szólt nekem, hogy ne a kanyargó sorokba álljak be, nyugodtan levághatom az utat egy másik útvonalon. Ennek viszont az lett az eredménye, hogy én nem az ellenőrző automatákhoz kerültem (mint Renci és Dodi), hanem egy hús-vér határőrhöz, aki gyorsan, de azért elég alaposan kifaggatott. Ilyen kérdéseket tett fel:

• Miért jöttem az Egyesült Királyságba?
• Meddig maradok?
• Jártam-e már itt előzőleg?
• Hol lesz a szállásom? És hasonlók.

Bár a beszélgetés nem lehetett több 5 percnél, és gond nélkül ki is engedett a reptérről, azon gondolkodtam: ezt vajon hogy hozza le valaki, aki egyáltalán nem beszél angolul? Persze könnyedén elképzelhető, hogy van valahol egy magyar a reptéri munkatársak között, aki tud segíteni ilyen helyzetben, de az biztos, hogy egy egészen kellemetlen szituációban találja magát az ember ilyen esetben.

Na de sikerült kijutni, megtaláltam a többieket is, és felkerekedtünk, hogy bejussunk az angol fővárosba: Londonba. A Stansted Expressre már előre megvettem a jegyeket, sőt, ki is nyomtattam őket, ha rakoncátlankodna az internetem. Szóval gyorsan szétosztottam a jegyeket, és megkerestük a vonatot. A peronoknál a belépőkapun kell lecsippantani a kapott QR-kódot: a kapu kinyílik, te átsétálsz, majd a kapu bezáródik mögötted. Bár jelenleg nem én vagyok a legfürgébb ember a kontinensen, nem volt gond egyetlen alkalommal sem ezekkel a kapukkal, soha nem akartak odacsukni szerencsére.

Szóval átjutottunk a kapun, felpattantunk az amúgy egészen tömött vonatra, és már robogtunk is a Liverpool Street vasútállomás felé. Amikor elértük a célállomást, realizáltuk, hogy van még egy bő óránk a következő vonatunkig. Nagyon sokat nem gondolkodtunk rajta, hogy vajon mit is fogunk ezzel az idővel kezdeni: azonnal célba vettük (az amúgy a pályaudvar sarkánál található) Railway Tavernt.

Én azonnal ki is kértem egy csapolt cidert (végre!), míg a többiek a sörre szavaztak. Az idő gyorsan telt, mi meg visszarongyoltunk a pályaudvarra, hogy elérjük a Southend-on-Sea-re tartó vonatot.

Kapunál jegy lecsippant, kapu nyílik, vonatra fel. Sima. Az út körülbelül egy órát vett igénybe, és már érezhettük is a bőrünkön a tenger felől érkező szellőt (ami egyébként életmentő volt, ugyanis 34 fok volt árnyékban!).

Innen a sétánk a főutcán keresztül egy nagyon kedves kis szálláshoz, az Ilfracombe House Hotelhez vezetett.

Az egész “hotel” egy pár szobából álló családi vállalkozás. A mi szobánk az első emeleten volt (ezt a foglalásnál direkt figyeltem minden szállásnál), ennyi lépcsővel még könnyedén megbirkózom én is. Nagyon extrát nem tudok elmondani a helyről egyébként, teljesen rendben volt. Azonban egy dologban mégis túlteljesített: a vendéglátók kedvessége és közvetlensége felülmúlta minden elvárásomat.

Becsekkolás után le is ültünk a szálloda bárjába meginni egy sört (kizárólag a nagy melegre való tekintettel), ahova konkrétan a recepcióról sétált ki a fiú a csapokhoz. Aztán szóba is elegyedtünk. Itt tudtuk meg, hogy egy 100%-ban családi vállalkozás közepén találtuk magunkat. Hogy ő is járt Budapesten még a Covid alatt. Hogy ott lakik pár utcára. És megkaptuk először (de nem utoljára!) a kérdést: mi a francot keresünk mi ebben a városban?

Ugyanis Southend-on-Sea semmilyen módon nem különlegesebb, mint bármelyik tengerparti város Angliában. Jó, ez nem teljesen igaz, mert itt található a világ leghosszabb sétamólója a maga 2,16 kilométeres hosszával. Ami a partról jól mutat, de szerintem ti is ki tudjátok találni, hogy mi történik, ha kisétáltok a végébe: semmi.

És akkor itt adok választ arra, hogy mit kerestünk mi itt. Amikor kint éltem Londonban – még 2018-ban –, akkor Renci teljesen random bedobta, hogy amikor kijön hozzám Ágival, akkor menjünk már le ide, mert olvasott itt valami baszott nagy mólóról egy könyvben, amit meg szeretne nézni. Ráadásul találtak is olyan repülőt, ami a southendi reptéren száll le, így adta magát a helyzet, hogy ne hagyjuk ki.

Szóval én már akkor is levonatoztam ide Londonból, és kisétáltam a móló végére, hogy aztán egy kisvasúttal visszavonatozzak az elejébe. (Na, innen tudtam, hogy idén kihagyom a mólólátogatást.) Ezzel együtt azonban eszméletlenül jól éreztük magunkat itt 8 évvel ezelőtt – hát innen jött az ötlet, hogy ismételjük meg ezt a kirándulást. Na de vissza a jelenbe!

A fenti sztorit elmeséltem a pultosnak/recepciósnak is, bár nem éreztem rajta, hogy meggyőztem volna arról, hogy ez egy jó ötlet. Viszont mi a nyakunkba vettük a várost (amiből nagyjából mindent látsz, ha végigsétálsz a parton). Ettünk is egy kötelező Fish and Chipset, ami ugyan nem volt rossz, cserébe valami 16 fontot kértek érte. Amit persze nem lehetett kártyával kifizetni, amint az később kiderült, miután már elfogyasztottunk mindent. Szóval volt egy kis szenvedés a koszovói pultossal, végül egy részét készpénzzel (ezúttal is köszi, Renci!), a másik részét kártyával fizettük ki. Innen pedig elindultunk a számunkra már ikonikus pubba, a “La Papillon”-ba.

Na, ez volt az a hely, amit a mai napig emlegetünk. 2018-ban itt ugyanis már délelőtt 10-kor vagy harmincan voltak, kivétel nélkül az összes hulla részegen. Nem is értettük, hogy mi a jó ég történik itt, cserébe legendás élményeket szereztünk. Sajnos útközben egy másik pubot is útba kellett ejtenünk (a meleg miatt, ugye!), de végül elértük a célunkat.

És szomorúan láttuk: már nem “La Papillon” a neve. Csak simán “Papillon“. És összesen 4 ember ücsörgött bent. Meg két megtermett motoros a teraszon. A pultban pedig egy hatalmas, szakállas, morcos ember. De ha már itt vagyunk, akkor bizony bemegyünk. Ahogy kikértem az italokat, rájöttem, hogy a cidert csapoló gólem az egyik legkedvesebb ember a városban, ráadásul két (számomra ismeretlen fajtájú) kutyusa a lába körül forgolódott. Ahogy észrevettek minket az ebek, úgy felkönyököltek a pultra egy kis simogatásért; rettenetesen aranyosak voltak. Az italokkal kiültünk a teraszra, békésen beszélgettünk. A motorosok közben gyűltek a teraszon, sőt, egy pár is leült a mellettünk lévő asztalhoz romantikázni. Már úgy fél órája lehettünk ott, amikor a pár női tagja megfordult, és hozzám szólt:

Ő: Szia! Ne haragudj, de olyan ritkán látunk itt külföldieket. Honnan jöttetek?

Én: Szia! Magyarországról.

Ő: És mit csináltok itt?

Én: Hát, igazából nyaralni jöttünk.

Ő (teljes meglepődött őszinteséggel): IDE?!?!?!?!?!?!

A lány egyébként nagyon kedves volt, de teljesen le volt döbbenve azon, hogy három budapesti fazon mi a jó eget keres ebben a kis városban. És még mindig nem ő volt az utolsó, aki nem értette a helyzetet – a később mellénk leülő másik párnak is fület szúrt, hogy magyarul beszélünk.

Ezután már csak a közeli Tescóba mentünk el bevásárolni. A költséghatékonyság miatt vettünk pár szendvicset (meg sört), és kiültünk a tengerpartra vacsorázni. Innen pedig már csak a szállásra vezetett az utunk, hogy álomra hajtsuk a fejünket.