Ébredés után lementünk reggelizni. A reggeliző – a szállodához mérten – egy pici, családias kis helyiség volt, meglepetésünkre tele emberekkel. Bertie (vagyis a szálloda tulajdonosa) személyesen fogadott minket a lépcső aljánál, hogy elkísérjen a helyünkre.

A menü nem lesz meglepő senkinek: full english breakfastot kaptunk, a legközhelyesebb (és egyben legjobb!) angol reggelit. Bár a gombát és a black puddingot (vagyis a véreshurkát) hiányoltuk a tányérról, így is alig bírtuk legyűrni a felszolgált étkeket.

Jó angol vendéglátókhoz híven kaptunk egy kis teát is (természetesen tejjel). Szerintem az utolsó vendégek lehettünk, akik lemásztak reggelizni, mert Bertie egy ponton még odajött hozzánk, és mindenki tányérjára rakott még egy kis extra sonkát.

Az átlagéletkor egyébként magas volt az étkezőben, talán mi lehettünk a legfiatalabbak. Bár a mellettünk lévő asztalnál ülő apácákról nehezen tudnék nyilatkozni, hiszen az öltözékük az arcukon és a kézfejükön kívül nagyjából mindent takart.

Kicsekkolás után egyből indultunk is a vasútállomásra, ahonnan ismét megcéloztuk a londoni Liverpool Streetet. Innen a Dirty Dicks pubba vezetett az utunk (megint csak a meleg miatt!), ahol hűsöltünk egyet néhány korsó sör társaságában.

És egy kis sztori: a kocsma a nevét Nathaniel Bentleyről kapta, aki valamikor az 1700-as évek végén élt. Ő egy sikeres vaskereskedő volt, azonban az esküvője napján meghalt a menyasszonya. Ebbe teljesen beleőrült, és ekkor eldöntötte, hogy ő bizony soha többé nem takarít ki semmit, és ő maga sem fog sem mosakodni, sem borotválkozni. Végül Nathaniel is elhalálozott 1809-ben (bár talán a halála nem lep meg senkit), de a hely hírneve megmaradt. Az új tulajdonos pedig remek marketingérzékkel pubot csinált a vaskereskedésből, és lemásolta Nathaniel (vagyis eddigre már mindenki csak Dirty Dicknek nevezte) mocskos boltját. Még a XX. században is megmaradt a gyomorforgató belső: a plafonról döglött, kiszáradt macskák, patkányok, pókhálók és évtizedes porrétegek lógtak – ezzel akarták átadni az igazi Dirty Dick-érzést. Talán nem gondolnánk elsőre, hogy ez bárkinek is vonzó hely lehet, de tévednénk: a kocsma forgalma rettenetesen felpörgött. Ma már persze a modern egészségügyi és higiéniai szabályok miatt a pub teljesen tiszta, de a név és a hírnév megmaradt.

A hűsölés után elindultunk elfoglalni a londoni szállásunkat. Szerencsére pont a pub elől indult a 149-es busz, így odabattyogtunk a megállóba és vártunk. Aztán még vártunk. Aztán még vártunk. De a busz nem jött. Ezen a ponton már nem bírtuk tovább a várakozást, úgy döntöttünk, hogy hívunk egy Ubert, láthatóan valamilyen zavar volt a forgalomban. Ezt meg is tettük, de csak azért, hogy pár perccel később csörögjön a telefonom. Saif volt az, a bangladesi sofőr, aki közölte velünk: ahova a fuvart rendeltük, oda nem lehet behajtani hétköznapi autóval, szóval sétáljunk már ki, legyünk olyan kedvesek, a Metro Bankig. Szóval térkép elő, amin meg is találtam, hogy miről beszélhet. Miután kisétáltunk, már csak be kellett pattanni az Uberbe, és vitt is minket a szállás felé. Az úton egyébként kedélyesen elbeszélgettünk. Vagyis inkább Saif beszélt, de rengeteget. Megtudtam róla, hogy:

• van két gyereke és egy felesége
• 24 éve él Londonban
• minden évben más országba mennek utazni
• tavaly Antalyában voltak a családdal, amit a gyerekek nagyon élveztek
• szeretne ellátogatni Budapestre, a magyar szomszédai már ajánlották neki
• 22 éves az autója, de nagyon jól bírja még
• figyeljünk a robogósokra, mert gyakran kikapják a kezünkből a telefont sétálás közben
• nagyon olcsó a kaja Bangladesben
• szerinte Londonban egy hónapig van iszonyú meleg, a maradék 11 hónapban hideg van
• a londoni közlekedés autóval egy rémálom.

És mindezt úgy 10 perc alatt. Végül elbúcsúztunk egymástól, mi meg bementünk a Budgensbe (ez egy ismert élelmiszerbolt-lánc egyébként) a szállásunk kulcsáért.

Ezúttal (és innentől minden estére) Airbnb-n keresztül foglalt magánlakásokban laktunk. A rendszer itt annyi volt, hogy kaptam egy kódot a szállásadótól, amit be kellett diktálnom a Budgensben dolgozó pénztárosnak, aki ezért cserébe átadta nekem a lakás kulcsát (ami úgy 7 percre volt gyalog). Ezt meg is tettük, vettünk pár dolgot azért, és elfoglaltuk a szállást. Itt azonban nem időzhettünk sokat, mert rengeteg időt vesztegettünk a buszra való várakozással (aztán az uberes kalanddal), szóval robogtunk is a napra kitűzött cél felé: Camden Townba.

Camden Town Észak-London egyik legendás helye (jobb helyeken úgy fogalmaznának: kulturális központja). Az egész negyedet jellemzi a lázadás, a színek, a zsibvásár és az underground zene. De vannak itt még punkok, street food, piacok és persze élőzene is. A végtelen boltrengeteg még akkor is érdekes, ha nem vásárolnál semmit, hiszen itt nagyjából minden kapható. Az egyik ilyen üzlet tetején egy óriási, 3D-s bakancs díszeleg, bent pedig nagyjából mindenféle ruhadarabot árultak, amit el lehet készíteni bőrből. Volt itt bakancs, cipő, csizma, kalap, mellény, kabát és nadrág, szóval tényleg minden. A kicsit tolakodó eladónak szemet is szúrt, hogy Dodinak megtetszett egy bőrkabát, és rácsapott a nézelődő turistára, mint gyöngytyúk a takonyra. A tolmácsolásért én voltam a felelős, és meg is indult az alkudozás. Az ár 375 GBP-ről (vagyis úgy 155 000 forintról) indult. Erre nyilvánvalóan nemet mondott Dodi. Ebből lett aztán 350, 320, 300, 280, majd egy utolsó ajánlattal 275. Amikor még mindig nem látta az eladó, hogy ezt hogyan fogja eladni nekünk, akkor visszakérdezett: mégis mennyit adnánk érte? Dodi számolt, gondolkodott, és bemondott egy merész 200 fontot. Ez persze nem tetszett egyáltalán az eladónak, el is kezdte volna feltornászni az árat, de gyorsan lecsaptam a próbálkozását: 200-ért elvisszük, drágábban nem, itt a vége. Vakarta a fejét, sóhajtozott nagyokat, majd kért egy pár perc türelmet. Kiszaladt a bolt elé, és elkezdett telefonálgatni. Felhívhatott vagy három embert, vártunk rá úgy 5 percet, végül azt mondta, hogy legyen. Szóval Dodi gazdagabb lett egy kabáttal (amiről még fogalma sem volt, hogy hogyan fogja felvinni a repülőre, de erről majd később).

Innen még császkáltunk egy sort a környéken, bementünk a két egymás mellett álló piacra is. Sajnos már záróra volt, de a lényeget azért láttuk, sőt még a híres Cyberdogba is benéztünk, ahol mindenféle villogó-csillogó cyberpunk cuccokat árulnak.

Rencinek vágya volt, hogy szerezzen valamilyen különleges bakelit lemezt a helyi lemezboltban, de sajnos nem jártunk sikerrel, a bolt már zárva volt. (Na de nem kell aggódni, észben tartottuk a kívánságát!)

Ezen a ponton már eléggé elfáradtunk, sőt a lábam is jelezte, hogy most már ideje lenne leülni, így megcéloztuk a közeli Camden Town Brewery kocsmáját. Ezen a helyen kizárólag a sörfőzde söreit lehet inni, de aggódni nem kell, abból is volt vagy tizenötféle.

A sörözés után megindultunk vissza a szállásra. Kicsit megcsúsztunk, ezért éjszakaival kellett mennünk, és itt jött Renci első szomorúsága a történetben: az éjszakai busz nem volt emeletes. Való igaz, nem is lett volna indokolt, hiszen alig tíz ember ülhetett rajta.

Erről a buszról aztán átszálltunk egy másikra, aminek a különlegessége az volt, hogy egyetlen ajtó volt rajta. Ma már ritkán lát ilyet az ember, de ezen a járművön csak a vezetőnél lehetett fel- és leszállni. Ezt elsőre furcsának találtam én is, aztán volt időnk a későbbiekben hozzászokni, ugyanis – mint azt majd ti is olvashatjátok a későbbi bejegyzéseimben – Cardiffban minden busz ilyen.

A tömegközlekedés Londonban egyébként pofonegyszerű, ha van bankkártyád. A buszoknál csak lecsippantod a kártyád a sofőr melletti terminálon. A metrózásnál már a jól ismert kapuk vannak, amik szintén nyílnak bankkártya-érintésre. Itt persze kifelé is csippantanod kell, hogy ki tudja neked számolni a rendszer a jegyárat a megtett távolság alapján. Ráadásul vannak olyan jófejek, hogy mindig a legkedvezőbb árat számlázzák. Tehát ha egész nap buszozol, és mondjuk felszálltál 15 járatra, akkor nem 15 vonaljegyet kell fizetned a nap végén, hanem egy napijegyet, mert az olcsóbb, mint 15 vonaljegy – és nem neked kell előre kimatekozni, hogy hogyan jönnél ki a legjobban. (Egyébként ilyen rendszert terveznek most Budapestre is, remélem, egyszer megvalósul.)

Végül rendben visszajutottunk a szállásra, ahol gyorsan be is dobtuk magunkat az ágyba, hogy legyen erőnk a másnapi kalandra, amiről ebben a pillanatban még nem is sejthettük, hogy mennyire nem lesz egyszerű menet…