Ébredés után nem sok időnk volt, indulnunk is kellett a London Paddington állomásra, ugyanis innen indult a vonatunk Wales fővárosába, Cardiffba. Az út eddig sima volt, a pályaudvaron azonban jött az első probléma: bár már csak 12 perc volt a vonatunk indulásáig, a peronszám még nem volt feltüntetve az induló járatokat felsoroló táblán. Ekkor még azt hittük, hogy biztos a nagy meleg miatt késik majd a vonat (erről egyébként a Greater Anglia appból is kaptam értesítést, hogy előfordulhat). Aztán indulás előtt úgy 7 perccel felvillant: Platform 1.

Szerencsére nagyon közel volt a szerelvény, így gyorsan odarongyoltunk. Le is csekkoltam a jegyet még előre: H kocsi, 30-as szék. Szerencsére minden kocsin egyértelműen fel volt tüntetve, hogy melyik az, kezdve az A-val. Mi meg siettünk végig a vonat mellett: A kocsi, B kocsi, C kocsi, D kocsi, E kocsi… és hirtelen elfogytak a kocsik. Újraellenőriztem a jegyem: nem bolondultam meg, nekem tényleg a H betűt kell keresnem. Ekkor már elég nagy volt a fejetlenség a peronon, de szerencsére találtam egy vasúti munkatársat, aki épp az emberek kérdéseire válaszolgatott, szóval odarohantam (haha!) hozzá. Ő elmondta, hogy igen, jól látom, tényleg nincs H kocsi a szerelvényen. Elvileg 10 kocsival kellett volna elindulnia, de a meleg miatt nagy a kavarodás, ezért csak 5 kocsit kapcsoltak rá. Közölte, hogy ha gondolom, állhatok Cardiffig. Nagyon szuper lenne két órát állni mankóval a vonaton (ahol ekkorra egyébként már állóhely sem volt). Aztán megkérdeztem, hogy ilyenkor automatikusan érvényes-e a jegyem a következő vonatra. Mivel igenlő választ kaptunk, úgy döntöttünk, hogy megvárjuk a következőt.

Egy órát kellett várnunk. Viszont a peronszámot ismételten csak 6 perccel az indulás előtt írták ki (de most legalább már rutinosak voltunk, középre helyezkedtünk). Amint megjelent a vágányszámnál a tízes szám, egyből ugrottunk, mint a békák. De hiába. Bár ezen a vonaton már tíz kocsi volt, az előző szerelvényről lemaradt emberek mint a sáskák, azonnal megtöltötték az egészet. Na ekkor hívtuk össze a kupaktanácsot (természetesen a pályaudvar restijében). Az első gondolat az volt, hogy átváltom a jegyeket első osztályra (ott úgy tűnt, hogy szellősebb a helyzet). Ezt azonban nem lehetett megtenni. Jó, akkor foglalok helyet a következő vonatra. Itt legalább engedte az app, hogy végigmenjek a folyamaton (ingyenesen), de a mentés után csak a visszaútra kaptam új helyeket, az odaútra nem. Nem volt mit tenni, így szimplán újrapróbálkozunk minden órában, hátha az egyik esti vonatra majd felférünk. Harmadjára azonban szerencsénk volt, mert nem engedték az embereknek, hogy megrohamozzák a vonatot. A peronnál ezúttal a már jól ismert kapuk voltak, így mindenkinek végig kellett állnia a sorát. Ez meg is hozta a gyümölcsét: végre találtunk magunknak helyet. Ez valószínűleg egy mentesítő járat lehetett, mert az ülések felett mindegyiknél az „Available”, vagyis „Szabad” felirat díszelgett. Normál esetben az ülések nagy része foglalt, és ilyenkor az is oda van írva, hogy mettől meddig – például: London Paddington Station -> Cardiff. Így ha valaki nem szállna le Cardiffban, az tudja, hogy itt fel fog majd szabadulni egy hely. Elég jó rendszer!

És most jöjjön egy kis vasúti kitekintő. Rendkívül bosszantó volt, hogy a peronszámokat csak 10 perccel az indulás előtt írták ki. Először tényleg a melegre gyanakodtam, de aztán megfigyeltem, hogy ez minden vonatnál így van, ami már biztosan nem lehet véletlen. És tényleg nem az. Londonban ugyanis úgynevezett fejpályaudvarok működnek (a legfontosabbak a teljesség igénye nélkül: Paddington, King’s Cross, Waterloo, Liverpool Street, Victoria). Ezeken a fejpályaudvarokon valóban ez a szokás, aminek több oka is van:

• Operatív ok: Ha egy beérkező vonat akár csak 3 percet késik, már át kell variálni a peronszámokat. Ha előre ki lenne írva a vágány, akkor egy változtatás következtében akár több ezer embernek kellene rohangálnia össze-vissza, mint a mérgezett egereknek. Így ezt a problémát teljesen kiküszöbölik.
• Biztonság: Azzal, hogy az embereket a tágas, központi csarnokban tartják, sokkal jobban lehet menedzselni a tömeget.
• A vonatok felkészítése: Az Egyesült Királyságban minden végállomásra beérkező vonatot kitakarítanak. Ennek egyrészt higiéniai okai vannak, másrészt így bizonyosodnak meg róla, hogy nem maradt fent gazdátlan csomag (sajnos az országnak kijutott már bőven a terrorizmusból).
• Gazdasági ok: És végül, de nem utolsósorban: a pénz. Hát persze! Ha rákényszerítenek, hogy a csarnokban ácsorogj a boltok és vendéglátóhelyek között, akkor sokkal nagyobb eséllyel fogsz ott elkölteni egy kis pénzt, mintha már a vonaton ücsörögnél 20 perccel az indulás előtt.

Na de vissza az utazáshoz!

Szóval hely elfoglalva, és felkészültünk a kétórás vonatútra. Renci a telefonján elindított egy sebességmérőt, amivel láttuk, hogy a vonat szinte a teljes vonalon 200 km/órával suhant, mindenféle döccenés nélkül. Úgy egy fél óra elteltével megérkezett a földiutaskísérő (a foglakozás rendes neve azt hiszem “fedélzeti utaskísérő”) is, akitől vettünk pár cidert (a meleg miatt), és mire a végére értünk, már Cardiffban is találtuk magunkat.

Az első dolog, ami feltűnt, hogy minden felirat walesiül volt kiírva. Persze ott volt alatta/mellette angolul is a jelentése, de a fő felirat minden esetben a walesi volt. Ez engem személy szerint meglepett, ezért utánaolvastam a témának. Szóval a walesi nyelvet jelenleg a lakosság úgy 20%-a beszéli. Viszont azok száma, akiknek tényleg ez az elsődleges nyelvük, amit naponta használnak, megáll valahol 10% környékén. Viszont a walesiek eszméletlen büszkék a saját nyelvükre, ezért meg is hirdették az új irányzatot: a cél, hogy 2050-re a walesi nyelvet beszélők száma érje el az 1 millió főt (a jelenlegi kb. 500 000-ről). Ezért radikális változtatásokat hoztak:

• A diákok negyede már teljesen walesi tannyelvű iskolába jár (ezt 40%-ra szeretnék emelni).
• A walesi nyelv nem lehet csupán „második nyelv” az iskolákban.
• 16 éves korig kötelező walesiül tanulni.
• A kormány rájött, hogy vidékről a fiatalok a munka miatt elvándorolnak a fővárosba vagy át Angliába, így a nyelv is ki fog halni. Ezért a stratégia része a helyi gazdaságfejlesztés, a távmunka támogatása és az ingatlanpiac szabályozása, hogy a helyi walesi beszélők ne szoruljanak ki a saját szülőföldjükről a magas lakásárak miatt.
• Továbbá támogatják a szoftverek, hangfelismerők, mesterséges intelligencia modellek és a streaming tartalomgyártás fejlesztését is, hogy mindenhol elérhető legyen a nyelv.
• A közszférában és a kormányzati szerveknél elvárás a kétnyelvűség, és a cél az, hogy 2050-re a teljes kormányzati tisztviselői kar megértse a nyelvet.

És emiatt használják mindenhol a nyelvet. Bár ha egy magáncég reklámot készít, nem kötelezik őket arra, hogy walesiül is kiírják a szövegeket – mégis szinte minden vállalat így dönt. Egyrészt a helyiek felé tiszteletet sugároz, másrészt a walesi kormánynál is tudnak ezzel szerezni néhány jó pontot.

Na de megint elkanyarodtunk! Szóval megérkeztünk Cardiffba, ahol még volt pár elütni való óránk a szállásunk átvételéig. Szerencsére volt egy lemezbolt a pályaudvartól 5 perc sétára, így oda betértünk, hogy Renci kívánsága valóra válhasson. Sajnos nem járt sikerrel, de legalább kaptunk pár ötletet, hogy hol lesz érdemes majd még próbálkozni. Ezt követően beültünk a Glassworks nevű helyre, hogy az izzadságunkat felszárítsuk egy-két korty sörrel. És én itt találkoztam először walesi akcentussal beszélő emberekkel. Mielőtt idejöttünk volna, teljesen meg voltam győződve róla, hogy egy szót sem fogok érteni, de ez egyáltalán nem így volt. Persze, kicsit furcsa volt, és meg kellett szokni, de visszagondolva egyetlen alkalommal sem volt olyan, hogy ne értettem volna, amit mondanak nekem (vagy legalábbis ne értettem volna belőle annyit, hogy ki tudjam találni).

Pár sörrel később pedig felpattantunk a buszra, és elindultunk a szállásunk felé. Itt természetesen meghalt a GPS (ami viszonylag sokszor előfordult amúgy), és az utca közepére vitt. Szóval vissza kellett mennünk pár megállót, mire megtaláltuk a szállást. Gyors lepakolás után nem gondolkodtunk sokat, a nyakunkba vettük a várost. És ekkor figyeltem meg két dolgot. Az egyik, hogy Cardiff annyira pici (körülbelül 350 000 fő lakja), hogy még mankóval is kényelmesen besétálható a turistáknak fontos rész. A másik pedig, hogy a walesi főváros rettenetesen mocskos. Mindenhol, minden tele van szeméttel. De még a külvárosi részen is. Megkockáztatom, hogy szemetesebb még Londonnál is. Ennek utána is néztem, hogy miért lehet, és az egyik helyi lap négy pontot jelölt meg:

• Költségvetési hiány: a város vezetése úgy gondolta, hogy a szemétszállításon lehet még spórolni, így ritkábban viszik el a hulladékot.
• A diákok: Cardiff lakosságának körülbelül 7-10%-a diák, akik a tanév kezdetekor és végekor költöznek. Ez rengeteg szeméttel jár.
• Az éjszakai élet: Cardiff főutcájának a 80%-át pubok borítják, amik kivétel nélkül mind dugig vannak éjszakánként.
• A műanyag zacskós szállítás: A kis utcákra hivatkozva rengeteg helyen még mindig nem műanyag kukákban gyűjtik a szemetet a lakók, hanem sima szemeteszsákokban. Ez aztán kiszakad (vagy kiszakítják a sirályok, ami egy valós probléma), onnan pedig a szemét önálló életet él.

A problémával tehát a cardiffi lakosság is tisztában van, egyszerűen nem tudnak vele mit csinálni. Talán majd egy új városvezetés tesz érte valamit.

Szóval barangoltunk kicsit a belvárosban, ittunk pár sört, és beszívtuk a cardiffi életet. Aztán rájöttünk, hogy az éjszakai tömegközlekedés – mint olyan – itt szó szerint nem létezik. 23:00-kor elmegy az utolsó busz, utána pedig csak a taxi marad. Így hát hívtunk egy Ubert, majd egy utolsó cider mellett hangolódni kezdtünk a másnapi koncertre…