Végre eljött ez a nap is! A reggeli ébredés után már nem kellett sokat várni, hogy újra a színpadon láthassuk a Metallicát. Felöltöttük a koncertezős gúnyáinkat, majd megterveztük a napot. Koncertnapon nem szabad túlzásba vinni a városnézést, hiszen akkor nem marad az embernek ereje éjszakára. Ezt most is megfogadtuk, így inkább egy pihentetőbb programra szavaztunk.

Bár terv szerint megnéztük volna a Cardiffi várat, kicsit utánaolvastam, és a legtöbb mozgássérült-fórum nem javasolta mankóval a bejárását. Így én ezt elengedtem. Bár a többieket unszoltam, hogy ettől függetlenül ők menjenek nyugodtan, én majd elleszek egy pubban (természetesen csak a meleg miatt… na jó, itt már nem tudok erre hivatkozni, ugyanis végre megérkezett az enyhülést hozó, tökéletes 22 fok a kontinensre). Viszont sem Renci, sem Dodi nem nagyon érdeklődött a vár iránt, így végül ők is csak kívülről nézték meg.

És hogy mi legyen a program? Nem volt nehéz a választás, ugyanis vasárnap volt. És bár a brit konyha nem éppen a kulináris élményeiről híres, a Sunday Roast valami fenomenális. De mi is ez? Magyarul „vasárnapi sültnek” szokták fordítani. Ez azonban nem csupán egy étel, hanem egy hagyomány (amit már a londoni életem során is kiélveztem).

Az egész az ipari forradalom idejére nyúlik vissza, amikor a gyári munkásoknak a vasárnap volt az egyetlen szabadnapjuk. Mielőtt templomba indultak volna, még betették a kemencébe – vagy a pék kemencéjébe, hiszen vasárnaponként ott nem sült kenyér – a húst (jellemzően marhát, de a sertés, a pulyka és a bárány is népszerű volt) sülni. Mise után pedig közösen megebédeltek a családdal és a barátokkal.

Ez a hagyomány máig megmaradt az Egyesült Királyságban. Aki viszont megteheti, az már nem otthon bajlódik a húsok és a köretek elkészítésével, inkább elmegy egy pubba falatozni egyet.

Így tettünk mi is. Ráadásul direkt olyan helyet kerestünk, ahová a helyiek járnak, így teljesen elkerültük a belvárost. A választásunk végül a Cedar Tree Farmra esett, ami kiválónak bizonyult! Egyetlen turistával sem találkoztunk, még csak a környéken sem. A helyiek körében viszont kifejezetten népszerű lehet a hely, ugyanis az érkezésünkkor a recepción közölték: sajnos nincs szabad asztal, próbálkozzunk egy óra múlva. Azért egy sört gyorsan kikértünk a pultnál a nagy ijedtségre (na meg, hogy felmelegedjünk!), és leültünk a teraszon.

Várakozás közben pedig megrendeltük az ételt. Itt (és egyébként Angliában is) a legtöbb vendéglátóhelyen működik az asztali rendelés. Na nem a pincérnek adod le, hanem mobilappon keresztül. Az asztalon ugyanis van egy QR-kód, amit beolvasva megnyílik a telefonodon a menü. Ott kiválasztod, amit szeretnél, bankkártyával fizetsz, megadod az asztalszámod, és már kész is vagy. Ezután már csak várnod kell. Az italokkal egyébként így is jártunk el, viszont az ételekért magunknak kellett bemennünk, mert ezen a helyen úgynevezett Carvery-t kínáltak. Ez annyit jelent, hogy nem a konyhán raknak össze neked egy kész tányért, hanem oda kell sétálnod egy pulthoz, ahol a szakácsnak megmondod, milyen húst kérsz. Ő felszeleteli, ráteszi a tányérodra, ezt követően pedig azt választasz a svédasztalos köretekből, amit csak akarsz.

Egyedül a tányér méretét kellett előre kiválasztanunk. Mi Rencivel a „Large” opciót, míg Dodi a „Mediumot” választotta. Utólag kiderült, hogy a közepes adag sem annyira közepes – én például a nagyot meg sem tudtam enni a végén. Na de talán két font volt a különbség a két méret között, ezt a veszteséget pedig szívesen lenyeltem azért a kulináris élményért cserébe, amit kaptunk. Ugyanis túlzás nélkül ez volt az egyik legfinomabb étel, amit valaha ettem.

Sorban állás közben megjelent mellettem egy 12 év körüli srác, aki teljesen random kérdésekkel bombázott meg. Nyilván látta a metallicás pólómat, ráadásul sorstársak is voltunk, mert mindketten mankóval csapattuk. Szóval odajött, és feltett pár kérdést, mintha ezeréves cimborák lennénk:

• Hol ülsz a stadionban?
• Mi a kedvenc számod? (Az enyém: és itt felsorolt vagy nyolcat)
• Voltál már máskor is Metallica koncerten?
• És hasonlók.

Eszméletlen kedves volt egyébként, mint ahogy az apukája is, aki a válla fölött nyújtott neki támogatást a beszélgetésben (néha azért bele-beleszólva ő is). És nem ez a kisfiú volt az egyetlen, aki ennyire közvetlenül állt hozzánk. Pár perccel később egy idősebb bácsi lépett hozzám a WC-ben – kézmosás közben –, aki elmesélte, hogy ő még ott volt az előző Metallica koncerten, amit Cardiffban rendeztek (30 évvel ezelőtt), most azonban a korára hivatkozva kihagyja az eseményt.

Szóval jól beebédeltünk, megittunk pár italt, és elindultunk a stadion felé. A koncertet a Principality Stadiumban rendezték, Cardiff szívében. Egy ekkora városnál első látásra teljesen irreálisnak tűnhet, hogy van egy, a Puskás Arénánál is nagyobb stadionja – de valójában nem annyira indokolatlan a dolog. Itt ugyanis az emberek élnek-halnak a fociért és a rögbiért. A stadion kihasználtsága talán még a Puskásénál is nagyobb, szóval nem volt kidobott pénz.

Na de buszra fel, stadionnál le, majd 7 perc séta. Séta közben mellém szegődött egy 40 év körüli férfi, és egyből beszélgetni kezdett. Elmesélte, hogy múlt hónapban volt Metallicán Lengyelországban, mert nem tudta elcserélni a műszakját a cardiffi koncert napjára – a rendőrségen ugyanis nem olyan egyszerű a cserélgetés. Aztán jó koncertezést kívánt (én meg neki sok szerencsét az esti műszakhoz), és már tovább is állt.

És ez annyira jellemző a walesi emberekre! Rendkívül közvetlenek, segítőkészek és előzékenyek. De nemcsak velünk voltak azok, hanem egymással is. Imádom őket!

Pár utca gyaloglás után már láttuk a hatalmas stadiont, amelyet rengeteg rendőr (természetesen a híres bobby-sapkában!) és még több rajongó vett körül. A kaput gyorsan megtaláltuk, ahol már el is indult a beengedés. A biztonsági ellenőrzésen nagyjából egy perc alatt átjutottunk (érdekesség volt, hogy itt teljesen kipakoltatták a zsebünket, és úgy motoztak meg). Utána már csak a lecsippantós kapu maradt hátra, de ekkor egy szervező odalépett hozzám, hogy ne arra menjek, amerre a többiek, és megmutatta az akadálymentes bejáratot. Jegy lecsippant (itt nem volt sem forgókapu, sem lépcső), a kedves lány rámosolygott, megköszönte, és már mentem is befelé.

Nekünk a hatodik szintre kellett eljutnunk. Telefonon mondták is a többiek, hogy megtalálták a mozgólépcsőket, fent találkozzunk. Én meg odaléptem az első szervezőhöz egy kis iránymutatásért. Erre ő gondolkodás nélkül mondta, hogy segít – és már lépkedtünk is a mozgólépcsők felé. Vagyis ezt hittem, de ő végül a lifthez kísért, és felvitt egészen a 6. emeletre!

Hát így sikerült megelőznöm a többieket, de ekkorra már rengetegen voltak mindenhol. Talán egy kicsit túl sokan is, így megbeszéltük, hogy a szektorunk bejáratánál találkozunk. Én oda is mentem, és ott egy kicsit elszabadult a mini-pokol. Ez a stadion, bár nézőszámban nagyobb a Puskásnál, közel sem olyan szellős és nyitott (főleg, hogy ezúttal be volt csukva a teteje). Ráadásul a folyosók is sokkal szűkebbek. Na, erre még rászabadítasz nagyjából 80 000 embert, és már kész is a baj. Ez is történt: mellettem egy idősebb hölgy nagyon rosszul lett, még hányt is. Meglepetésemre egy percen belül ott voltak nála a mentők. Egy másik lány pánikrohamot kapott, benne a barátai próbálták tartani a lelket. Szerencsére ez a nagy tömeges káosz nagyjából 10 percig tarthatott, utána viszont olyan szellőssé vált a folyosó, mintha már menne a koncert.

Várakozás közben odalépett hozzám egy férfi, és megkérdezte, hogy itt leszek-e még három perc múlva. Mondom persze, még a barátaimat várom. Erre lerakott mellém a földre négy sört, hogy vigyázzak már rájuk, mert muszáj elmennie mosdóba. Kicsit kételkedtem benne, hogy visszaér három perc alatt, de nem hazudott, tényleg ott volt. Hálálkodott egy sort, majd tovább is állt.

Amikor Dodiék megérkeztek, nem is értették, milyen tömegről beszélek, ők sehol sem találkoztak ilyen helyzettel. Aztán feltűnt nekünk, hogy a sörös pultoknál nem áll egyetlen ember sem. Hát ilyet még sosem láttunk nagykoncerten! Pedig voltam már jópáron, mindenféle környezetben. Szóval gyorsan odaugrottunk, és megtudtuk a megoldást: minden sörből előre ki volt csapolva vagy 300 darab. Kicsit féltem, milyen lesz így az élvezeti értéke, de mivel kupakos műanyag korsóban kaptuk, nem lehetett panaszom sem a hőmérsékletére, sem a szénsavasságára (az árára azért igen, de ez nem volt meglepő).

Szóval megittuk a sört, toltunk egy taktikai pisit, és elindultunk befelé. Amikor beléptünk a nézőtérre, láttam, hogy itt azért kell majd kicsit lépcsőzni. Aztán megláttam, hogy még csak a 7. sornál járok, nekem pedig a 32. sorba szól a jegyem. Elkezdtem számolni a fokokat, és rájöttem, hogy ez egy igazán kemény menet lesz. Nem tudom, hány lépcsőt kellett megmásznom a helyemig (ráadásul az átlagosnál jóval magasabbakat), de két rövid pihenővel megoldottam a dolgot. Csak azért, hogy fent rájöjjek: ülnek a helyemen. Szóval telefon elő, és már mentem is volna oda a helyfoglaló férfihoz, amikor az felpattant, sűrű elnézéseket kért, és átadta a helyét (mondván, hogy nem találja a sajátját, és remélte, hogy ez szabad marad). Leültünk. És elkezdődött, aminek el kellett kezdődnie.

Ahogy a budapesti koncertet sem részleteztem, úgy ezt sem fogom, hiszen nincs sok értelme. A lényeget azért leírom: hibátlan volt.

Azért ha valakit érdekelne a setlist, azt természetesen megnézheti itt. És itt hagyok egy amatőr felvételt is, csak a hangulat kedvéért:

A koncert végeztével azt a taktikát választottam, hogy kiengedek mindenkit, és majd utolsóként lebotorkálok. Ez működött is. Ahogy előreengedtem egy kedves, 120 kilós úriembert, mondtam neki: „Menj csak nyugodtan, nekem ez hosszú menet lesz.” Erre ő megragadta a karomat, és teljes beleéléssel annyit mondott: „Nagyon vigyázz magadra!” Igazán kedves gesztus volt.

Szóval elindultam lefelé (ami a lábammal sokkal nehezebb, mint felfelé). Nagyjából tíz lépcsőfokot tehettem meg, amikor egy fiatal srác mögöttem megkérdezte, szükségem van-e segítségre. Nagyon megköszöntem a felajánlást, de elutasítottam, egyedül is elboldogultam. Ő azért végigkísért lefelé, és folyamatosan mondogatta: „Csak nyugodtan, szépen, lassan, itt vagyok mögötted, ha meggondolnád magad.” Még most is melengeti a lelkemet ez a kedvesség, miközben ezeket a sorokat írom. Eszméletlen élmény, hogy van olyan hely a világon, ahol így állnak egymáshoz az emberek.

A kijutás a stadionból zökkenőmentes volt. Kint megvártuk, amíg eloszlik a tömeg, közben átbeszéltük az élményeinket, majd megegyeztünk, hogy beugrunk még a Tescóba néhány sörért, hogy otthon se maradjunk szomjasak.

De hoppon maradtunk. Ugyanis a boltokban nem lehet alkoholt venni 21:00 után Cardiffban. Azt nem teljesen értem, hogy a kocsmákban akkor miért lehet hajnalig vedelni, de hát nem én vagyok a polgármester, nem én hozom a szabályokat. Nem volt mit tenni, visszatértünk a már ismert Glassworksbe még egy-két italra. A pub bezártával mi is hívtunk egy Ubert, majd álomra hajtottuk a fejünket a szálláson, hogy másnap kipihentek legyünk, amikor Londonba érünk.