Reggel felkerekedtünk. Beterveztük, hogy most aztán tényleg teljesítjük Renci álmát, és meglátogatjuk azt a híres lemezboltot a piacon, ami pont a vasútállomás mellett található. Be is mentünk a piacra (ami meglepően kicsi volt, még a Csepeli Piac is vagy kétszer akkora, mint a cardiffi), és megtámadtuk a felső emeletet.

A galérián nem kellett sokat keresgélnünk, hiszen a szint harmadát a híres Kellys Records lemezbolt foglalta el. Ez hatalmas! Amíg a szem ellát, kívül-belül bakelit lemezek, cd-k, kazetták. Mindenhol! Renci neki is állt keresgélni, én meg tudtam: ez most egy hosszú kör lesz. Mint egy kisgyerek a cukorkaboltban.

Nem kevés keresgélés után meglett a kiszemelt lemez: Phil Spector! Innen az utunk már egyenesen az állomásra vezetett.

A Londonba visszavezető út sokkal simább volt. Gond nélkül kimentünk az állomásra, felszálltunk a vonatra, megkerestük a helyünket, és már robogtunk is Paddington felé. Innen úgy fél óra metrózást követően megérkeztünk a szállásra, és megterveztük az utazás maradék részét.

Renci bedobta az ötletet: miért nem megyünk el abba a pubba, ahol még 2018-ban dolgoztam és éltem? Nekem nem volt ellenvetésem, szóval felkerekedtünk. Ismét metró, amiről leszálltunk East Finchelynél, és egyből az arcomba robbant a nosztalgia.

Minden egyes lépésnél újabb és újabb emlékek suhantak át rajtam. A boltoktól, a buszmegállótól, a gyalogos-átkelőhelytől… És úgy 100 méter séta után életem egyik legmeghatározóbb állomásáról, a The Old White Liontől.

Nyolc éve jártam itt utoljára. Kicsit meg is változott a hely, kapott egy belső festést, és a bútorokat is újakra cserélték, de a vibe tökéletesen megmaradt. A félig nyitott konyhából azóta inkább egyharmadig nyitott lett, és az első dolgom volt, hogy bepillantsak arra a helyre, ahol az időm legnagyobb részét töltöttem. Artúr sütötte épp a steakeket. Láttam, hogy nagyon elfoglalt, így hagytam dolgozni, mi pedig kiültünk a teraszra, és rendeltünk néhány korsó sört.

A tévében épp a Brazília–Japán foci-VB-meccset adták (aminek a végén Japán sajnos kiesett). A meccs közben mi azért iszogattunk, majd meg is vacsoráztunk. Aztán az egészet leszorítottuk egy Long Islanddel. Ezután megkerestem az illemhelyiséget, és ekkor láttam meg, hogy a konyha már üres, épp a takarítás zajlik, ezért odaléptem a bejárathoz.

Artúr először nem hitt a szemének, majd a vártnál sokkal jobban megörült nekem. Behívott a konyhába, megmutatta, mi minden változott, amióta nem dolgozom ott. Elbüszkélkedett azzal is, hogy már nem kell a pincébe lehordani a szállítmányt (édes Istenem, azt de utáltam!), mert lett hátul egy hatalmas hűtőszoba a kertben. Ez kívülről nem tűnik nagy előrelépésnek, de higgyétek el: azzal kezdeni a napot, hogy végtelen cuccal kell fel-le rohangálni a pincébe/pincéből… a hátam közepére sem kívánom.

Ezután nosztalgiáztunk még egy kicsit. Artúr már akkor a hazatérését tervezgette (Fehéroroszországba), amikor kollégák voltunk. Ez többször is szóba került anno közöttünk, én meg most rákérdeztem: na, mi van a hazaköltözéssel? Elmondta, hogy számolgattak, és arra jutottak, hogy lehúz még 10 évet a konyhán. Így ugyanis londoni nyugdíjat kap majd, amiből elég jól el lehet élni az ő hazájában. Ezt követően még megölelgetett vagy háromszor, én pedig visszamentem a többiekhez.

De a nosztalgiavonatnak még nem volt itt vége, úgy határoztunk, hogy átmegyünk a Maddensbe. A Maddens egy kicsit kisebb pub, (bár itt talán már találóbb a kocsma kifejezés) úgy 10 perc sétányira a Liontől. Na, ez a 10 perces séta hozta felszínre talán a legtöbb emléket. A boltot, ahol a mérőszalagot vettem. A zöldségest, akihez kijártunk sörért. Az Icelandet, ahol a heti bevásárlást intéztem. (Ezt egyébként a mai napig sajnálom, hogy nincs nálunk – itt ugyanis szinte kizárólag jó minőségű mirelit cuccokat árulnak, fillérekért. Lehet, hogy nem a legegészségesebb, de a legegyszerűbb, az egyszer biztos.) Na de sétáltunk tovább, elhaladtunk a hírhedt Crazy Corner mellett (ami sajnos örökre bezárt 😦 ), majd szépen lassan megérkeztünk a Maddensbe.

Itt megtudtam, hogy nem tölthetnek két dupla vodkát egy pohárba valamilyen törvényi szabályozás miatt (na, itt most ne két decire gondoljatok, a briteknél a szimpla 25 millilitert, a dupla 50 millilitert jelent). Hogy miért? Erre nem jöttünk rá, még a pultos lány sem tudta megmondani. De Renci legalább nem lett szomorú, mert kitöltötték nekünk a két duplát, amit én még a pulton egybeöntöttem. Ezzel nem volt semmi baj, ezt lehetett. Fura egy szabályozás, az biztos.

Innen pedig ismét Uberbe pattantunk, és hazakocsiztunk a szállásunkra, hogy másnap jöhessen a városnézés.