Hát így jutottunk el az utolsó kalandig. Mivel az előző nap nem terheltük meg nagyon magunkat (sem a lábamat), az utolsó napra időzítettük a városnézést. Ezt igazából Dodi miatt terveztük be, hiszen ő életében először járt az angol fővárosban, szóval gondoltuk, letudjuk a kötelező köröket.

Induláskor már kezdtünk kiszáradni, így még mielőtt metróra szálltunk volna, betértünk London egyik régi pubjába, a The White Hartba. Bár pontos nyitási dátum nem maradt fent, úgy tartják, 1721-ben nyitott (az viszont biztos, hogy 1774-ben újjáépítették). De nem csak emiatt híres a kocsma, hanem a Hasfelmetsző Jack-legenda miatt. A történet szerint ugyanis 1888. augusztus 6-án Martha Tabram (egy örömlány) a barátnőjével és két katonával ebben a kocsmában iszogatott. Éjfél előtt nem sokkal elköszöntek egymástól, és Martha a kísérőjével a pub mögött húzódó utcába ment… A holttestét három nappal később, a kora hajnali órákban találták meg egy közeli lépcsőházban, 39 késszúrással a testén. Bár hivatalosan soha nem sikerült bizonyítani a kapcsolatot, azért elég sok a hasonlóság: a gyilkosság helyszíne, az elkövetés brutális módja, valamint az áldozat profilja (szegény sorsú, prostitúcióból élő nő) szinte pontosan megegyezett a későbbi mintázattal. Így sokak szerint a gyilkos nála kezdte meg véres sorozatát. Ez ma már elég jó reklám a helynek, ahol a hátsó részben egy tábla őrzi Martha emlékét. És ne felejtsük el azt sem, hogy a pub alagsorában volt egy borbélyüzlet, ahol egy bizonyos Severin Klosowski dolgozott. Később ő lett az ügy második legfontosabb gyanusítottja, ám soha nem sikerült a gyilkos kilétét felfedni.

Miután felhörpintettük a sört, az első megállónk a Tower és a Tower Bridge volt. A Tower Bridge lábánál találtunk is egy pubot, ahol konkrétan a híd tövében lehetett italozni (a sok folyadék fontos!), szóval beugrottunk egy sörre.

Aztán Doditól jött az ötlet, hogy akár fel is mehetnénk a tetejébe, annyira tetszett neki a híd látványa. Ez nekünk is tartogatott újdonságot, hiszen sem Renci, sem én nem jártunk még a híd belsejében (ami egyébként múzeumként és kilátóként funkcionál), szóval felkerekedtünk.

A belépő három főre 47,4 font volt, amit a Revolut nagyjából 20 000 forintra váltott át. Kicsit húzósnak tűnt elsőre, de utólag visszagondolva nagyon megérte. Felfelé lift vitt minket a magasba, ahol a híd mindkét oldalán végiggyalogolva csodálhattuk a várost, miközben a kiállításon megismertük a híd építésének történetét.

Igyekszem nem unalmas lenni, de pár érdekességet azért megosztok veletek a látottakból. A hidat 1886 és 1894 között építették, mert London népessége ekkorra úgy megnőtt, hogy égető szükség volt egy újabb átkelőre a Temzén. Volt viszont egy bökkenő: egy sima híd akadályozta volna a Tower melletti kikötőbe tartó hajók haladását. Szóval kellett egy jó megoldás — és ezt a felnyíló híd jelentette! Persze több ötlet is született a probléma áthidalására (haha!), de végül a ma is megcsodálható terv lett a befutó.

És a megoldás bevált! A kezdetekkor még gőzgép mozgatta a felnyitható részeket (és erről meglehetősen későn, csak 1976-ban álltak át az elektromosságra). Volt is munkájuk a gőzgépeknek: az első időkben a hidat naponta 17-18 alkalommal nyitották fel. Ez a szám mára drasztikusan lecsökkent, napi átlag kettőre. Ennek egyik oka, hogy a kikötők átalakultak és közelebb költöztek a tengerhez, így teherhajók már egyáltalán nem közlekednek errefelé. Ma már csak sétahajóknak, rendezvényhajóknak vagy nosztalgagőzösöknek kell felnyitni a hidat, de nekik is 24 órával az áthaladás előtt jelezniük kell az igényt.

Na, elmesélek még egy történetet, de ígérem, ez lesz az utolsó! 1952. december 30-án egy Albert Gunter nevű buszsofőr a hídon átvezető 78-as vonalon teljesített szolgálatot. A hídőr azonban figyelmetlen volt: előbb indította el a nyitómechanizmust, mint ahogy leengedte volna a sorompót, így a buszsofőr már csak a felnyíló hídra lett figyelmes. Albert zseniális helyzetértékelő képességgel reagált: látta, hogy ha fékez, a busz visszacsúszik, és a több tonnás acélszárnyak vagy összenyomják, vagy a vízbe lökik a járművet az utasokkal együtt. Így hát meghozta a döntést, és tövig nyomta a gázt. Az ugratás pillanatában már nagyjából egy méteres lehetett a rés, ami felett a busz átrepült, majd hatalmas csattanás kíséretében megérkezett a túloldalra. Szerencsére senki sem sérült meg súlyosabban (kb. 20 utas lehetett a buszon), egyedül a kalauz bokája ficamodott ki a becsapódáskor. Albert a tettéért a London Transporttól kitüntetést és 10 font jutalmat kapott (ez mai értéken kb. 140–160 ezer forintnak felel meg), valamint egy nap fizetett szabadságot. A nagyobb elismerést azonban a lakosság adta: élete végéig valóságos népi hősként ünnepelték. Albert egyébként a nyugdíjazásáig buszsofőr maradt, és amikor a visszavonulása után megkérdezték tőle, mire költötte a jutalmat, csak annyit felelt:

„A feleségemmel elmentünk, és egy jót ettünk-ittunk belőle.”

Na de vissza a hídra! A kiállítás tényleg zseniális és élménydús, mindenkinek csak ajánlani tudom. Külön ráadás, hogy a bejárható szakasz egy-egy részén üvegpadló van, ahonnan rálátni a híd forgalmára.

De a kaland itt nem ér véget! Ha úgy döntötök, hogy fent eleget láttatok, elsétálhattok a híd lábánál található Engine Roomba is, hiszen a jegyetek ide is érvényes. Itt a régi gőzgépeket lehet megtekinteni, és a működésüket is pontról pontra részletezik — semmiképp ne hagyjátok ki!

A Tower Bridge után a Big Benhez és a Westminsteri apátsághoz vezetett az utunk. Itt megcsináltuk a kötelező tornyos képeket, majd siettünk is a Buckingham-palotához. A palotában épp nem volt otthon a király. Ezt onnan lehet tudni, hogy milyen zászló van felhúzva: ha a Union Jack (az Egyesült Királyság zászlaja), akkor a király nincs otthon. Ha viszont a Royal Standard, akkor épp a palotában tartózkodik.

Érdekesség: régen, ha nem volt otthon az uralkodó, semmilyen zászlót nem húztak fel, a Royal Standard csak a hazaérkezésekor került ki. Ezt azonban 1997-ben megváltoztatták, mert Diana hercegné halálakor II. Erzsébet királynő épp Skóciában tartózkodott, így a Buckingham-palotán a szabályok szerint nem volt zászló. Ezen viszont kiakadt a közvélemény és a sajtó, mert azt hitték, a királyi család nem hajlandó félárbocra engedni a zászlót a gyász jeleként (ami egyébként sem lett volna lehetséges, hiszen a Royal Standardot soha nem engedik félárbocra, mondván: „az uralkodó sosem hal meg” — a halálának pillanatában azonnal ott az új uralkodó). Ezért vezették be az új szabályt.

Szóval a királlyal nem sikerült a találkozó, cserébe felhörpintettünk még egy gyors korsó sört a The Old Starban, majd megindultunk hazafelé, hogy felkészüljünk a másnapi utazásra.

És itt jött a bökkenő: pakolás közben Renci rájött, hogy a hőn áhított bakelitlemez bizony nem fér be a táskájába. De sehogy. Úgyhogy kénytelen volt megvenni a Priority Passt, hogy egy nagyobb kézipoggyászt is felvihessen a gépre (így legalább ebbe befért Dodi olcsósított bőrkabátja is!).

Reggel irány a Gatwick Airport, onnantól pedig a hazaút teljesen simán ment (vagyis nem teljesen, mert a gépen ülve kellett várnunk egy órát a felszállásra). A biztonsági ellenőrzésnél a mankómat át sem kellett küldeni a gépen, csak kézi detektorral nézték meg. Miután ezen túlestünk, már repültünk is haza…

És ezzel a végére is értünk a walesi kalandnak. Igyekeztem nem halálra untatni mindenkit — remélem, sikerült!