Bizony-bizony, ma van pontosan 1 éve, hogy sikeresen elintéztem a lábam. Amúgy is rég írtam már a rehabilitációm állásáról, az évfordulót pedig egy tökéletes alkalomnak tartom arra, hogy újra beszéljünk róla egy kicsit.

Gyorsan lelövöm a lényeget: még nem gyógyultam meg. De azért nem annyira tragikus a helyzet, mint amilyennek elsőre tűnik. Nézzük is a részleteket!

A térdemet (külső segítség nélkül) 111 fokig tudom jelenleg behajlítani. Ez már elég nagyjából mindenhez, amire a hétköznapokban szükség van. Végre elengedhettem az ülve zuhanyzást, már a kádba is gond nélkül be tudok lépni. A felfelé lépcsőzés szintén nem okoz már problémát, mankó nélkül is simán fellépdelek. A lefelé lépcsőzés viszont már egy másik problémakör. A fékező mozgáshoz (terhelés alatt) ugyanis még nem elég erősek az izmok a térdem környékén.

Így tudod elképzelni, hogy miről van szó: ha álló helyzetben, vállszélességű terpeszben elkezdek rogyasztani, akkor már egész szépen be tudom hajlítani mindkét térdemet. Ha viszont ugyanezt a mozgást úgy szeretném megtenni, hogy a testsúlyom 100%-át terhelem a sérült lábamra (tehát a jobb lábamat a levegőben tartom), akkor meg sem akar moccanni. A gyógytornász szerint egyértelmű a probléma: az izmaim jeleznek az agyamnak, hogy behajlítás után nem lenne bennük elég erő ahhoz, hogy újra egyenesbe hozzák a térdemet, ezért megtagadják az engedelmeskedést. Szóval most végtelen olyan gyakorlatot végzek a gyógytornán, ami ezeket az izmokat erősíti.

Séta terén is áttörést értem el: már 2,5 kilométert tudok sétálni MANKÓ NÉLKÜL. Persze a járásom még inkább hasonlít egy spicces, kocsmából hazafelé tartó emberére: döcögős, bizonytalan, tántorgós. De már ez is elképesztő érzés! Mankó nélkül sétálok! Persze nagyon egyenetlen talajon még mankóra váltok, illetve – ahogy azt feljebb is írtam – a lépcsőről / magas járdaszegélyről való lelépésnél is szükségem van még a harmadik lábamra.

Hát itt tartok most. A gyógytorna / sétálás még mindig mindennapi program, és Annamari (a gyógytornász) is meglátogat hetente egyszer. Ilyenkor lenyomunk egy ultrakemény gyógytornát (annyi különbséggel, hogy most már az egész testet átmozgatjuk, nem csak a lábakkal foglalkozunk). Ezek a tornák tényleg nagyon kemények lettek, a végére minden alkalommal dől rólam a víz (és nem, nem a nyári meleg miatt).

Cserébe a dohányzásra nem szoktam vissza! Ma van kereken egy éve, hogy nem füstöltem semmilyen dohányterméket. Sőt, ma van a napja annak, hogy leteszem a nikotinspray-t! Jó, ezek talán nagy szavak ahhoz, hogy ennyire biztos legyek a dolgomban, hiszen ezeket a sorokat is még nikotinmámorban írom. Szóval maradjunk a realitásnál: holnaptól nem fújom már a nikotinspray-t sem. Hogy meddig? A tervek szerint soha többet nem szeretnék nikotint vinni a szervezetembe. Hogy hiszek-e ebben? Egyelőre igen, de tisztában vagyok vele, hogy elképesztően kemény napok állnak előttem. Ebben a témában majd még úgyis jelentkezem, és ígérem, hogy arról is be fogok számolni, ha megbukott a próbálkozás!

Hát így áll most a lábam (és a tüdőm) rehabilitációja. Rengeteget javult a helyzet, de még mindig messze vagyok a tökéletestől. De nem adom fel, nincs megállás!