És igen, ismét Alcsi. Ismét a hagyomány tisztelete. Már azt sem tudjuk, hányadik alkalommal megyünk, de nagyjából húsz körülire tippeljük. Ezúttal 3 éjszakát terveztünk túlélni.

Ahogy mindig, most is hajnali kelés, reggel hatkor pedig már a szakadó esőben sántikáltam a HÉV felé. Aztán irány a Nyugati, ahová meglepetésemre elsőként érkeztem. Na, nem mintha nem lennék pontos ember, inkább azért volt meglepő, mert az Öreg mindenhová sokkal előbb ér oda. Most viszont Petyus után érkezett! Legalábbis először ezt hittem, aztán kiderült, hogy ő már megjárta a jegypénztárat és a mosdót is, csak onnan kanyarodott felénk.

Szóval amíg Petyus feltankolt sörrel, addig én megvettem neki a jegyet a legközelebbi automatánál, majd megcéloztuk a 14-es vágányt, ahonnan a vonatunk indult. Meglepően sokan voltak rajta, a szokásosnál többen. De ami ennél is jobban meglepett, az az volt, hogy a vonat MÁSODPERCRE PONTOSAN INDULT. De tényleg: épp azon viccelődtem, hogy vajon hány perc késést szedünk össze, még mielőtt elindulnánk, és vissza is számoltam az indulás előtti utolsó öt másodpercet. Mire kimondtam, hogy „most!”, már csukódtak is az ajtók. Szerintem 34 év alatt még sosem fordult elő velem, hogy ennyire pontosan induljon a vonat (de megnyugtatok mindenkit, Szolnokig azért így is összeszedtünk 20 perc késést).

A reggeli söröket épp megittuk, mire Szolnokra értünk. Az eső továbbra is szakadt, és mivel Dodi késett pár percet, kicsit meg is áztunk. De aztán be a kocsiba, és irány a szokásos szálláshely. Itt aztán előkerültek a kupicás poharak, és nekiláttunk elpusztítani a 6 tálca sört, 6 liter pálinkával.

Nagyjából ennyit tudok mesélni erről a csodás eseményről, hiszen Alcsi tökéletes példája annak, hogy ami ott történik, az ott is marad. De úgyis tudjátok, mi megy ilyenkor: bogrács, zene, alkohol, esetleg egy-két társasjáték, bár ez most kimaradt. Szóval értitek a helyzetet, nem tudok túl szalonképes történeteket mesélni erről az utazásról, de talán nem is kell.

Dodi természetesen ismét összesen úgy három órát horgászott, de ezen a ponton már az lenne a meglepő, ha nem így történt volna.

Ami különlegessé tette a mostani alkalmat, az az volt, hogy idén Olcsó is velünk tartott – bár sajnos csak egy napra. De nem baj, jövőre talán kettőt is ki tudunk belőle sajtolni! Így a legnépesebb napon hatan voltunk: Dodi, az Öreg, Petyus, Kocsis, Olcsó és én. Igen, feltűnhet, hogy Renci kimaradt a felsorolásból, és ez nem véletlen. Ő inkább egy túrát választott, ezzel mély sebet ejtve a szívünkön. 😦